Róma említésekor mindenki tud mondani legalább egy jelzőt. Leggyakoribb talán az „örök”, de van itt még „antik”, „időtlen”, „szent”, „szenvedélyes” és „művészetek városa” is. Oda készülődve rengeteg videót néztem meg, valamint élvezettel hallgattam a barátnőm őszinte áradozását a városról, amelybe szerelmes. A közösségi médiában sorra ugráltak föl a turistákat hol elkápráztatni, hol elrémíteni szándékozó tartalmak: egy kis életre kelt történelem, másutt némi turistaátverés. Én az a fajta utazó vagyok, aki általában nem készül különösképpen a célállomásra. Igazi turistaként igyekszem felfedezni a dolgokat, és bár mindig van néhány tétel, amit mindenképp látni szeretnék, úgy vagyok vele, hogy bármit is látok/tapasztalok, azáltal csakis több lehetek. „Mindent látni” ugyanis lehetetlen küldetés. És ekkor még sejtésem sem volt arról, hogy ez Rómára hatványozottan igaz.
A reptérről a város felé haladva a taxisofőr is elmondja, hogy még a helyiek sem láttak mindent a városból. Példának okáért íme egy elképesztő adat: a városban 6500 templom található. Csak a szállásunk utcájában volt hat „darab”. Az épületeket a monumentalitás jellemzi. Szájtátva néztem, hogy kétezer évvel ezelőtt megépítettek egy Pantheont és Colosseumot, közben pedig az a kérdés zakatol a fejemben, hogy „de mégis hogyan”? Válasz nincs, helyette ámulatba ejtenek az épületek, amiken nem fog az idő. Arra gondolok, hogy ha 2000 évet megélt, valószínűleg még sokszor ennyit meg fog.
Róma, te magad vagy egy szabadtéri, óriási múzeum! Séta a Tevere partján, amihez árnyékot biztosítanak a fák lombjai. A kis utcákon macskakövek mindenütt. Azok a kövek, amelyeket olyan személyek is koptattak, akikről még történelemórán tanultál.
Macskakövek ide vagy oda, párszor majdnem a lábunk bánta, hiszen séta közben nehéz a földön tartani a tekintetet: annyi a látnivaló. Hangulatos utcák örvényében kavargunk, és mindenhol ott lapul valami részlet: egy dísz, egy festmény, egy dombormű, egy szobor vagy egy graffiti. Itt életre kel a művészet, mintha egy óriási tárlatot járna be az ember, ahol tökéletes szimbiózisban él együtt antik és modern. Mindehhez zenei aláfestés is jár, az utcazenészeknek köszönhetően operát, de kortárs popfeldolgozást is hallhatsz.
Róma, te csak úgy lüktetsz, kavarogsz, zsibongsz, hatsz! Furcsa elképzelni, hogy a fentiek tükrében hogyan lehet ezen a helyen mégis megélni a dolce vitát (édes élet) és dolce far niente-t (édes semmittevés). Erről az olaszok a gasztronómia által gondoskodnak. Pár kiló plusz garantált az olasz remekek hatására. Kemencében sütött pizzák, kézzel gyúrt friss tészták és krémes fagylaltok bűvöletében az embert csak úgy berántja a pillanat örvénye. Van abban valami különleges, amikor naplementében egy étterem teraszán élvezi az ember lánya az affogato-t (kávéba „fullasztott” fagylalt), közben pedig előtte magaslik a Pantheon.
Róma, grazie mille mindenért. Bejárni a várost egy piros Vespán, a narancsligetből meglesni a panorámát, megtanulni az igazi, olasz pasta és tiramisu csínját-bínját, aperol spritzzel zárni a napot a város felett, grazie mille-vel köszönetet mondani, a stílusban és divatban gyönyörködni, angyalszobrok között besétálni a Vatikánba, risció-val (többszemélyes pedálos jármű) körbetekerni a Villa Borghese-t, fényshow-t nézni a Trevi-kúton.
Róma, még az embertömeget is megbocsátom neked, hiszen ki ne szeretné mindezt átélni?
Róma, én jöttem, láttam, te pedig győztél.
