A májusfaállítás a magyar nyelvterület egyik legismertebb tavaszi népszokása, amelynek formája és jelentése tájegységenként eltérő. Zala megyében és a nyugat-dunántúli térségben azonban markáns sajátosság figyelhető meg: a májusfa hagyományosan magas, kérgétől megtisztított fenyőfából készül, ami eltér a Drávaszögben és más régiókban jellemző gyakorlattól.
A májusfa a természet megújulásának és a tavasz kiteljesedésének jelképe, amely egyben az udvarlás hagyományos eszközeként is szolgált. A szokás Európa-szerte elterjedt, eredete a kereszténységet megelőző időkre vezethető vissza, és Magyarországon már a 16. század elején is írásos említésekben szerepel. A középkor folyamán a pogány eredetű tavaszszimbólum keresztény jelentéstartalmakkal is kiegészült.
A májusfaállítás időpontja a legtöbb magyarok által lakott településen a május elsejére virradó éjszaka, de egyes vidékeken – különösen az északi és nyugati területeken – pünkösdhöz is kapcsolódhat. A szokás alapvető elemei azonban hasonlóak: a legények éjszaka kivágják a fát, feldíszítik, majd hajnalban a kiválasztott lány háza elé állítják, vagy közösségi célból a település központjában helyezik el.
Fenyőfa
A sepseiek hétvégi, Zalaháshágyon tett látogatásuk során közvetlenül is megismerkedhettek ezzel a hagyománybeli sajátossággal. A helyszínen tapasztaltak révén kézzelfoghatóvá vált számukra, hogy a zalai gyakorlat – különösen a fenyőfa használata – markánsan eltér a Drávaszögben megszokott formáktól. A felhasznált fafaj tekintetében ugyanis jelentős területi különbségek mutatkoznak. Országos viszonylatban a májusfa lehetett nyárfa, fenyő vagy más, könnyen hozzáférhető fafaj is. Ezzel szemben Zala megyében, valamint a Balaton nyugati medencéjében és a szomszédos térségekben a hagyomány egyértelműen a magas, sudár fenyőfát részesíti előnyben. A források szerint itt a „letisztított kérgű, magas fenyőfa” számított ideálisnak, amelynek csak a felső részén hagytak lombot. Ez a gyakorlat eltér a Drávaszögben és más dél-dunántúli területeken megfigyelhető szokásoktól, ahol gyakrabban fordultak elő lombos, kisebb méretű vagy kevésbé formált fák, illetve ágak. A zalai térségben a májusfa mérete és kivitelezése egyértelműen az udvarlási szándék komolyságát is jelezte.
Az udvarlás eszköze
A fát általában színes szalagokkal, virágokkal, kendőkkel díszítették, egyes helyeken ételt és italt is elhelyeztek rajta. A tetejére erősített borosüveg gyakori elem volt, amelynek megszerzése külön kihívást jelentett a legények számára. A májusfaállítás nemcsak egyéni, hanem közösségi esemény is lehetett: ilyenkor a falu központjában felállított közös májusfát később, rendszerint pünkösdkor ünnepélyes keretek között döntötték ki, gyakran táncmulatsággal kísérve. A néprajzi kutatások arra is rámutatnak, hogy a májusfa beszerzése és felállítása gyakran társult közösségi együttléttel, amelynek része volt az étel- és italfogyasztás is. A szokás így nemcsak szimbolikus, hanem társadalmi funkcióval is bírt: erősítette a közösségi kapcsolatokat és a fiatalok közötti interakciókat. A májusfaállítás tehát egyszerre hordoz természeti, társadalmi és kulturális jelentéstartalmakat. Zala megyében és környékén pedig mindez egy sajátos, jól felismerhető formában jelenik meg: a magasra nyúló, gondosan előkészített fenyőfa nem csupán dísz, hanem a hagyomány egyik legkarakteresebb megnyilvánulása.
Nemzetközi kitekintés
Európában a májusfa hagyománya jelentős eltéréseket mutat. Németországban és Ausztriában (Maibaum) a májusfa a település központjában áll, céhjelvényekkel díszítve, és a közösségi identitást jelképezi, sőt egyes vidékeken „májusfalopás” is kapcsolódik hozzá. Csehországban (májka) és Szlovákiában a fiatalok kisebb, lombos fát állítanak a lányos házak elé, udvarlási céllal. Svédországban a majstång már nem is májushoz kötődik, hanem a nyári napfordulóhoz, és virágokkal díszített oszlop körül táncolnak. Az Egyesült Királyságban a májusfa körüli szalagtánc vált meghatározóvá, míg Olaszország egyes régióiban a „szabadság fája” politikai jelentéstartalommal is bővült.
