Lehocki-Samardžić Annát a legtöbben nyelvészként és egyetemi tanárként ismerik közösségünkben, de a költészet is folyamatosan jelen van az életében: tollforgatói vénájára már az óvodában felfigyeltek. Eddig három kötetben és több antológiában jelentek meg művei, és készülőben van legújabb önálló verseskötete is.
- Mikor kezdtél verset írni, hogyan fedezted fel magadban a költői vénát?
– Amikor megtanultam a betűvetést. Már az óvodában észrevették, hogy sokszor „fura dolgokat mondogatok”. Otthon nem nagyon foglalkoztak azzal, hogy a szomszédokat és a vendégeket újabb és újabb versekkel szórakoztatom, annak ellenére sem, hogy egyébként keveset beszéltem. Amikor megszólaltam, általában valami versikeféle jött ki a számon. A suliban már le is tudtam ezeket írni, de eleinte nem hitték el, hogy az én műveim. Miután megbizonyosodtak róla, hogy én vagyok a szerzőjük, az egyik versemet beküldték az akkori leghíresebb jugoszláv gyereklapba, a Radost-ba, ahol meg is jelent másodikos koromban.
- Milyen témák foglalkoztatnak, miből meríted az ihletet?
– Az írás nálam létszükséglet, ami a témákat is adja. Az ihletet nem úgy élem meg, ahogy ezt az ókor óta értelmezik: aurora musis amica; nem így – nincs múzsa, nincs semmi emberfeletti a folyamatban, egyszerűen muszáj írnom. Egy barátom nemrég azt mondta, hogy mi, tudósok mindnyájan egy picit autisták vagyunk, én ebbe a „csapatba” még a költőket és az írókat is betenném. Ahhoz, hogy írni tudjak, nem kell kivonulnom egy virágos mezőre, és a madarak csiripelése közben kifeküdni a fűre, vagy hajnalban várni a múzsát, hogy megérintse a vállamat, semmi különös nem kell hozzá: írhatok egy értekezleten, két óra közti szünetben, a pályaudvaron, várva a vonattal érkező barátra, este, lefekvés előtt, amikor már a napi események összegyűrték a lelkemet, de írhatok a strandon is, amikor kipihenten javítom bőröm színét, egyszer még a kozmetikusnál, sőt egy lagziban is írtam verset… sok ilyen helyszínt tudnék még említeni.
- Az íráshoz való hozzáállásod hogyan változott az idők során?
– Annyi változott, hogy egy ideig hanyagoltam magát az írást. Írtam, de nem foglalkoztam a verseimmel, csak egyszerűen halmozódtak a papírfecnik, a szalvéták és vécépapírdarabok és egyéb fura anyagok, melyek éppen kéznél voltak, amikor szükségét éreztem valamit megörökíteni, de azokat senki sem látta azután, nem olvastam el őket egyszer sem, és csak ott álltak több mint egy évtizedig. A verssel foglalkozni kell – nem elég egyszer leírni, és többé nem nyúlni hozzá. A vers akkor fog életre kelni, amikor megérint egy másik lelket, ahhoz pedig azt meg kell osztani.
- Kik hatottak rád?
– Nem szoktam ihletet meríteni mások szövegeiből, ugyanakkor nem lehet teljesen elzárkózni az elől, amit olvasunk. Más szövegeit azért olvasom, hogy érezzem mások létezését. Egy introvertált lénynek, mint amilyen magam is vagyok, borzasztóan nehezére esik megosztani a legmélyebb gondolatait és érzéseit, élő kapcsolatot teremteni az embertársaival, ezt pótolja a tollforgatás, mert valóban csak így tudok őszintén kommunikálni a környezetemmel. A gimnáziumban nagyon szerettem Antun Branko Šimić és Krleža költészetét. Egészen 19 éves koromig nem ismertem a magyar irodalmat, de most már nyugodtan elmondhatom, hogy Pilinszky, Babits és Ady a kedvenceim. De a klasszikus görög és római költők is közel állnak hozzám.
- Főállásban nyelvész vagy. Hogyan kapcsolódik, vagy egyáltalán találkozik-e (esetedben) a két tevékenység?
– A nyelvészet egy egzakt tudomány, amelybe nehezen tudunk bármi olyant belemagyarázni, ami explicite nincs ott, például érzelmeket, melyeket nehezen lehet, illetve nem is szabad bevinni a nyelvészeti kutatásokba. Ugyanakkor a nyelv a költészet fő instrumentuma, ezért borzasztóan fontos jól tudni kezelni az üzenetátadás és a hangulati hatások elérése céljából. A nyelvészet segít abban, hogy jobban átérezzem a két anyanyelvemet. Anyukám a Zrin alatti Ozaljból származik, ott nőtt fel, tehát tőle a kaj-horvát nyelvjárást sajátítottam el, ugyanakkor a régióban domináló što-nyelvjárással is megismerkedtem, sőt azon a tájon a harmadik horvát nyelvjárást is használják. Édesapám pedig drávaszögi magyar volt, aki 16 éves korában kezdett tanulni szerb-horvátul, tőle pedig a magyar dél-dunántúli nyelvjárás egyik változatát örököltük öcsémmel együtt. Ezek az én anyanyelveim, melyeket szerencsém volt művelni, ápolni és elfogadni olyanoknak, amilyeneknek elsősorban a szüleimnek és a nagyszüleimnek köszönhetően ismertem meg teljes szépségükben és kulturális gazdagságukban, és általuk egy rendkívül érdekes világ nyílt meg előttem. Ez tükröződik a verseimben is.
- Legutóbb egy szakmai konferencián találkoztunk, amelynek témája a mesterséges intelligencia (MI) volt. Az MI korában szerinted van-e létjogosultsága a költészetnek?
– Leginkább most van létjogosultsága. Ez az emberi lélek egy olyan kreatív rétegéhez tartozik, mely produkálja az ilyen szövegeket, melyet egy gép soha nem fog tudni helyettesíteni. Persze a költészet csak az olvasóknak köszönhetően válik élővé. A „jó olvasó” reprodukálja azokat a költői képeket és szófordulatokat, amelyekkel már számtalanszor találkozott. Az igazi költői szövegekből hitelesség árad még akkor is, ha teljesen egyszerű lexikális elemekből áll. Az MI bizonyos értelemben a „jó olvasó” kategóriája: szövegek végtelen tengere van benne, de „ő” ezeket nem tudja átérezni, kreatívan használni. Az ember képes 2-3 szóból verset írni, de a gép csak reprodukál.
- Egy horvátországi magyar költő mennyire élheti meg „költői énjét”?
– Most már teljes egészében. Kialakult egy fiatal írókból és költőkből álló csapat a Drávaszögben, akik az újszerű szövegeiket ősi nyelvjárási elemeinkkel dúsítják fel. Fontos, hogy az adott területen élő költők találkozzanak és folyamatosan ismerkedjenek egymás szövegeivel. A Szabadég fesztivál Csúzán egyike azoknak a rendezvényeknek, melyek a kortárs drávaszögi kultúrát népszerűsítik. Az eszéki magyar tanszék is megfelelő szakmai és tudományos hátteret biztosít az íráshoz, aminek köszönhetően bekerülünk az antológiákba, meghívnak író-olvasó találkozókra, és ha ilyen helyeken elhangzik a Drávaszög neve, az kulturális életünk „pulzusát” is erősíti.
- Eddig három köteted jelent meg. Mondanál róluk
pár szót?
– Másodikos gimnazista voltam, amikor megjelent a Jecaji anđela u okovanom nebu (Az angyalok zokogása a leláncolt égben) című többszerzős kötet, amelyet négy tanulótársammal közösen jegyeztünk. Akkor még csak horvátul írtam, mert a magyar nyelv használata háttérbe szorult, egyébként meg nem is jártam soha magyar tannyelvű iskolába. A második könyvem szintén társszerzős volt, Bogdanović Danijela költőtársammal álmodtuk meg a kötetet, melyhez az illusztrációkat Benčić Anita helyi művész készítette. Ez az egyetemi éveim alatt jelent meg, 2000-ben, és számos, még ma is „aktuális” verset tartalmaz. A harmadik, vagyis a legutóbbi kötetem 2008-ban jelent meg, és talán a három közül a kedvencem mindaddig, amíg nem lát napvilágot a következő… A kötet egy Rómába szervezett tanulmányúton állt össze, és számos olyan lelkiállapotot foglal magába, amilyeneket egy fiatal nő életének a legizgalmasabb éveiben tapasztalhat. Ráadásul az Urbs Aeternában (az örök városban) rengeteg olyan inger ért, amelyeket csak versben tudtam feldolgozni. Talán a legerősebb az akkori szerelmemhez kötődött, aki ott volt ezen az utazáson is. Ő is „helyet kapott” a verssorokban. Ezek azok az évek, amikor párt keresünk magunknak, amikor pályaválasztás előtt állunk, tehát számos lehetőség van előttünk, gondolatok és érzések raja kavarog bennünk, és nem érezzük az élet korlátait. Mindez benne van a Tristiae (Siralmak) című kötetben, amely Ovidius egyik művéről kapta a címét.
- Ha jól tudom, ezek a könyvek többnyelvűek. Te vagy a fordítójuk is?
– Csak a Tristiae kétnyelvű, de nagyon megszenvedtem a fordítását. Sokáig azt gondoltam, hogy valami baj van velem, mert nem vagyok képes a saját verseimet lefordítani. Régebben csak horvátul írtam, most már magyarul is jönnek a versek. Érdekes, hogy a magyar sorokat nem vagyok képes átültetni horvátra, ez fordítva is igaz. Egy magyarországi horvát történész barátom, aki sokat fordított és kiváló tolmács is, egyszer azzal nyugtatott meg, hogy ő sem tudja lefordítani a saját szövegeit a másik anyanyelvére, mert vagy teljesen új szöveget készít, vagy egyszerűen feladja. A készülő kötetemben szereplő verseket úgy fordíttatom. Én is fordítottam magyar klasszikusokat, több kötetem is megjelent, de a saját verseimet képtelen vagyok lefordítani.
- Mondanál pár szót a soron következő kötetedről?
– A végleges formája most nyáron fog teljesen kialakulni. Egy temesvári írótárs barátnőmnél, Temesváron és Nagyváradon fogjuk összerakni. Most még folyik a válogatás, a fordítások is, sőt még mindig készülnek olyan versek, amelyeket szeretnék beilleszteni a kötetbe. Egészen más, mint az előző kötetek, mert én is más vagyok. Közel 50 évesen teljesen másképp élem meg a mindennapjaimat, mint 30 évvel ezelőtt, az egyetemi tanulmányaim alatt, amikor teljesen más ingerek értek. Azóta családom lett, ez is új érzelmeket generál az emberben. Sok csalódás és elfogadás után eltűntek a régi szerelmek, barátok jöttek-mentek, és mindezek egy új perspektívát adtak az életnek. A megjelenését nyár végére, legkésőbb őszre tervezem, itthon.
- Mit jelent, mit ad neked a versírás?
- Ezt a kérdést talán a legjobban a pályaválasztásomra utalással tudom megválaszolni. Felsőfokú tanulmányaimat a pécsi egyetem történelem szakán kezdtem, de csak egy évig voltam ott. Sokkal erősebb volt bennem a költői véna, az anyanyelveim foglalkoztattak mindig is, ezért nyelv és irodalom szakokon szereztem diplomát és kontrasztív grammatikográfiából doktoráltam. Azt, hogy nem az irodalomtudomány felé vitt el a sorsom, talán az is mutatja, hogy kevés az olyan irodalmár, aki a költészetet aktívan és nem „jó olvasó” módjára műveli. Úgy érzem, hogy a verseim így maradnak „tiszták”, vagyis ha bizonyos tanult elméletek és modellek nem lehetnek rájuk hatással. Felidézve beszélgetésünk elejét, úgy érzem, hogy a költészet a legfontosabb dolog az életemben, még ha kevesen is ismerik ezt az oldalamat. Meglehet, hogy ez is annak a zárkózottságnak a része, ami úgy általában jellemző a költőkre. A verseim a teljesen lecsupaszított lelkemet tükrözik, ettől egyébként gyakran nagyon megijedek.
