Pünkösd

“Mi van ma, mi van ma, piros pünkösd napja, holnap lesz, holnap lesz a második napja.”

0
28

Pünkösd szavunk a görög „pentekoszté”, vagyis „ötvenedik” szóból ered. A pünkösd évente más-más dátumra esik, hiszen húsvéttól számítva az ötvenedik napon ünnepeljük. Húsvét napját pedig ősi hagyomány szerint nem a nap járása, hanem a lunáris naptár, vagyis a hold változása alapján számítjuk ki. A niceai zsinat (325) döntése óta húsvét ünnepe a tavaszi napéjegyenlőséget követő holdtölte utáni első vasárnapra esik. A kereszténység összes mozgó ünnepe, a hamvazószerda, a nagyhét, valamint a pünkösd is ehhez a dátumhoz igazodik.

A keresztény liturgia ezen a napon emlékezik meg a pünkösdi csodáról, vagyis arról az eseményről, amikor Jeruzsálemben a Szentlélek zúgás és lángnyelvek kíséretében eltöltötte az ősegyház tagjait: „Amikor elérkezett pünkösd napja, ugyanazon a helyen mindnyájan együtt voltak. Egyszerre zúgás támadt az égből, mintha csak heves szélvész közeledett volna, és egészen betöltötte a házat, ahol egybegyűltek. Majd lángnyelvek lobbantak, és szétoszolva leereszkedtek mindegyikükre. Mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek, és különböző nyelveken kezdtek el beszélni, úgy, ahogy a lélek szólásra indította őket.” (Ap. Csel. 2,1–5)

Mint látjuk, a pünkösd a régmúltban gyökerező, változó idejű, mágikus célzatú, nászt, termékenységet, tavaszt köszöntő ünnep. Mivel a virágok, fák, rózsák megújhodásának, virágzásának ünnepe, már kora hajnalban a ház kerítésébe, az ablakba zöld ágakat, virágokat, pünkösdi rózsát tűztek azzal a célzattal, hogy a villám elkerülje a házat.

Idő- és terményjósló nap is. Eleink megfigyelték, ha ezen a napon esik az eső, akkor rossz gabonatermésre kell számítani, üszkös lesz a búza.

A pünkösdi szokások lassan már eltűnnek, csak itt-ott lehet még néhányról hallani a nagyszülőktől.

Nagyanyáink korában általános volt a királynéjárás. Öt-hat 10-14 éves kislány összeállt, és maguk közül általában a legkisebbet, a legszebbet választották pünkösdi királynévá. A kislányok fehérbe öltöztek és koszorút tettek a fejükre, a királynét pedig menyasszonyi fátyollal borították le. Házról házra jártak énekelve köszönteni, közben pedig rózsaszirmot hintettek a porták elé. Az ének befejeztével pedig háromszor felemelték a kiskirálynét a többiek, s e szavakat mondták: „Ekkora legyen a kentek kendere!” Amennyiben nem fogadták a háziak a köszöntőket, akkor leguggoltak, jelezve, hogy a kender is olyan alacsony marad.

(ÚMKÚ 2003., 23. szám – Burján István írása)