Megszenvedte a 20. századot

0
42

A sepsei Sipos Józseffel beszélgettünk, aki felelevenítette régi emlékeit: a kommunizmus éveit és a háborúkat nehezen vészelte át, többször is menekültségbe kényszerült.

Sipos Józseffel már készítettünk interjút néhány évvel ezelőtt, akkor a helyi labdarúgás történetéről mesélt nekünk: megosztotta velünk, milyen nehéz körülmények között kezdte rúgni a bőrt Sepse focicsapata. Első labdájukat ágyúkerékgumiból „gyártották”, majd sokáig használt labdákkal játszottak, eleinte gyalog vagy kerékpárral mentek a szomszédos falvakba, hogy megmérkőzzenek az ottani csapatokkal. A fiatal csapattagok valamennyien kemény fizikai munkát végeztek, mégis teljes erőbedobással álltak az edzésekhez, a hercegszőlősi körzet bajnokai is voltak.

József és felesége ma a sepsei HMDK-egyesület aktív tagjai, a szervezet rendezvényein velük is találkozni szoktunk. Most ismét meglátogattuk őt, hogy elbeszélgessünk vele, mert van miről mesélnie, de hiszen hogyan is ne lenne mondanivalója egy nyolcvanhárom éves embernek, aki átélte a múlt század valamennyi történelmi kataklizmáját.

- Reklám -

– Életem a ’40-es években kezdődött. Miután véget ért a második világháború, mi, magyarok igen nehéz helyzetbe kerültünk. Emlékszem, milyen nehéz volt megszoknunk, amikor bevezették a cirill írást. Egyszerű falusi parasztemberekként kibogozhatatlanok voltak számunkra a „hieroglifák,” amit akkor ránk kényszerítettek. Meg hát ott volt a kommunizmus, és vele együtt olyan szegénység, amit a mai fiatalok csak a könyvekből ismerhetnek. Lesöpörték a padlásainkat, mindenünket elvették, amink volt, úgyhogy tizenegy éves koromban kénytelen voltam elmenni a szövetkezetbe dolgozni. Az ’50-es években pedig Tököspusztára jártam nádat vágni – sorolja Józsi bácsi a történelmi tényeket, amik beárnyékolták ifjúkorát, megjegyezve, az élet a továbbiakban sem hozott számára túl sok jót.

Abban az időben, amikor kéményseprőként dolgozott Bezdánban, megkérték, legyen párttag. Ő pedig úgy döntött, nem él ezzel a „megtiszteltetéssel”, ezzel ki is hívta maga ellen a rendszer haragját.

– Úgy éreztem, nincs semmi értelme. Ha én az országot szeretem, anélkül is jó és lojális polgára tudok lenni, hogy beállnék párttagnak. Így alakult, hogy ’67-ben el kellett menekülnöm az országból, az volt a szerencsém, hogy nem vették el az útlevelemet – mondja Józsi bácsi.

Németországban kapott menedékjogot, ahonnét, a megtorlástól tartva, négy év után tért csak haza. A kihallgatásokkal és megfigyelésekkel teli keserves évek után kitört a honvédő háború, József és felesége pedig ismét a menekülés mellett döntöttek, itt hagyva a sepsei otthont, a családi vagyont. 1998-ban hazatértek, hogy újból felépítsék életüket.

Feleségével aktív tagjai a sepsei HMDK-alapszervezetnek

A nehéz életkörülmények megtanították, szívóssá tették Józsefet, aki a mai napig, nyolcvanhárom éves kora ellenére is odateszi magát, ha munkáról van szó. Jószágot már nem tartanak, de szőlőjét és gyümölcsösét még mindig megműveli, ezenkívül a sepsei HMDK-alapszervezet munkájából is aktívan kiveszi a részét – ő műveli az egyesület szőlőültetvényét traktorral.

A munka mellett többféle hobbinak is hódolt élete során. Az egyik a vadászat, melynek eredményei jól láthatók otthonuk falán.

– Van egy ezüstérmes szarvasom, illetve több kisebb trófeám, amik nem annyira értékesek. Lőttem sok vaddisznót és őzet is – mesél vadászhobbijáról Józsi bácsi.

Ehhez fűződik másik szenvedélye, a fegyvergyűjtés, ami fiatalkori éveiben könnyebben kivitelezhető volt, de meg is gyűlt a baja emiatt a hatóságokkal. A régi könyvek, iratok, térképek gyűjtése már úgymond törvényesebb hobbija volt. Régi könyveket, dokumentumokat a községházák padlásain lehetett találni, sokszor halomban hevertek, senki nem őrizte meg őket a következő generációknak. Számára mindig is értékesek voltak ezek a tárgyak, a megsárgult lapok, a múlt dokumentumai, amelyek a letűnt időkről is tanúskodnak.