Kapu egy párhuzamos, jobb világba

Nemrég Juhász Bálint első regényét mutattuk be Csúzán, az Arthában. Története, mely A kapu címet viseli, átjárót nyit az olvasó számára mese és valóság között. Fantasy, mindenki számára elsajátítható „varázslatokkal”, melyek gyakorlása hozzásegíthet bennünket, hogy egy jobb hellyé változtassuk életterünket, olyan világgá, ahol a történet főhősei, a pixinek élnek.

Az Artha könyvklubjának ez volt a második irodalmi programja, amely azért is különleges volt számunkra – hogyha maga a bemutató, illetve a könyv olvasása nem lett volna elég –, mert egy, a résztvevők számára közeli ismerős művét mutathattuk be. Egy jó könyv olvasásakor gyakran érzi az ember, hogy a történet „róla is szól”. Ez elmondható Juhász Bálint regénye kapcsán is, és nemcsak azért, mert, lévén hogy kiskőszegi szerzőről van szó, felismerhetők a közelebbi ihletforrások is, hanem azért is, mert A kapu egyetemes értékeivel mindenkihez szól. Remélhetőleg hamarosan másokhoz is eljut, tovagyűrűzik az Artha falain túlra.

A bemutatóra családtagok, rokonok, barátok, ismerősök, pixinek gyűltek össze. Jelen volt többek között Karácsonyi Dávid is Verőcéről, aki a művet horvátra fordította, a történettel azonosulva remek munkát végzett.

Hogy kik is azok a pixinek, erre a kérdésre olvasóinknak azt tanácsolnám, olvassák el a regényt, de rövidebb választ kaphatnak rá a szerzővel készített interjúból is. 

– A kapu az első regényed, de nem az első mese, amit írtál, és ami nyomtatásban megjelent. Történeteid központi figurája, főszereplője pedig Boncor, a pixinmanó. Hogyan született meg a fejedben (és a kezeid között) főhősöd alakja?

– Azt hiszem, ez a történet akkor kezdődött, amikor egy munkagép kifordított egy jókora gránitdarabot a földből olyan 5-6 évvel ezelőtt az utcánkban. Ezt a követ, amit feltehetőleg valamilyen útjelzőnek vagy megyekőnek használtak, hónapokig kerülgettem, nézegettem. Valamiért megakadt a szemem rajta, felső része számomra két, égnek meredő fülre hasonlított.  Hosszú ideig csak figyeltem ezt a kis füles törpét, aztán egy reggel hallottam valami szöszmötölést a hátam mögött, majd megszólalt egy vékonyka hang. „Szervusz!” – hallottam. Először picit megijedtem, be is vallom becsülettel, de aztán összeszedtem minden bátorságomat, majd kalapáccsal és hidegvágóval faragni kezdtem az árokszélen. Így született meg Boncor, az erdei manó.

– Regényeden érződik a fantasy iránti rajongásod. Mely művek hatottak rád, illetve A kapu megírására?

Sok könyvet és előadást hallgattam meg a két és fél évig tartó alkotási folyamat során. Több könyv, film, illetve előadó, tanító inspirált és ihletett. Nem is biztos, hogy mind fel tudom sorolni, de azért a teljesség igénye nélkül megneveznék néhány nagy kedvencet. A Harry Potter-könyvek, Tolkien világa, a Star Wars, a Végtelen történet, Az ötös számú vágóhíd című Kurt Vonnegut-regény, de Jane Eyre gyönyörű írásai és a Pickwick klub humora is nagy benyomást tettek rám, ezenkívül számos spirituális, New Age-es gondolkodó és környezetvédő aktivista hatása is érezhető a történetben.

– Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy úgy olvashattam el a regényt, hogy családtagként felismertem a személyes ihletést is. A családból, baráti körből kik és milyen módon járultak hozzá a történetedhez? 

– Mindig csapatban gondolkodom, most is igyekeztem bevonni másokat is a munkába. Gabi, a feleségem sokat segített, napi szinten kísérte a történet kibontakozását, és ő rajzolta a könyvben szereplő térképet.

Molnár Mónika a lektorálást végezte, Csapai Imrét pedig arra kértem fel, írja meg Lanvarin, a tündék helytartójának versét. Zala lányunk, aki most tízéves, zenésítette meg nagyon ügyesen Boncor „vekornyáló” versét, ami szintén remek lett. A közvetlen segítség mellett több barát és családtag is megihletett, személyiségjegyeik fellelhetőek egyik-másik karakterben.

– Ez az első regényed – milyen új tapasztalatokkal gazdagított az írás tevékenysége?

– Elég korán rá kellett jönnöm, hogy nem olyan egyszerű egy regény megírása, mint ahogy elképzeltem. Magyar nyelv és irodalom órára utoljára nyolcadik osztályban jártam, később soha nem tanultam az írást. Nagy munkát fektettem abba, hogy ezt a hiányosságot pótoljam, így az első másfél év amolyan alapozással telt. Azzal is meg kellett küzdenem, hogy elhiggyem magamról, hogy képes vagyok rá. Ez sem volt egyszerű feladat. Kétségtelen, hogy sokat fejlődtem a folyamat során. Rengeteg mindent tanultam és tapasztaltam, hatalmas kaland volt, ha tehetném, bármikor újrakezdeném.

– Regényed kapcsán ki lehetne emelni az eszmeiséget, a küldetéstudatot. Az általad megalkotott „pixin-világban” a manók és minden más lény egy idillikus és harmonikus közösségben él. Te szerinted mi, emberek mit tanulhatunk a történet hőseitől?

– Képzeljétek el, milyen lenne egy másik értelmes lénnyel megismertetni a mai emberi civilizációt. Azt hiszem, hogy ezzel sem nekik, sem nekünk nem lenne egyszerű szembesülnünk. Az egyik legfontosabb üzenet az egymás iránti tisztelet és elfogadás. Illetve azt megmutatni, hogy nem csak harccal lehet valamit elérni, holott a bizonytalanság, a félelmek és az elkülönültség érzése sok esetben ezt sugallja nekünk. Tenni akarás, együttműködés, szeretet! Ezek a szavak jutnak most eszembe.

A szerzőtől kaphatunk könyvet

Bálinttól megtudtuk még, A kaput szeretné eljuttatni a horvátországi magyar könyvtárakba, illetve nála jelentkezhetnek, akiket érdekel a könyv.

Azt is megosztotta velünk, a pozitív élmények hatására kedvet kapott hozzá, hogy folytassa a történetet, így remélhetőleg még sok kalandban lesz része Boncornak. Kedvenc erdei manónk folytathatja azt a küldetést, ami valószínűleg a része volt már faragatlanabb megyekő vagy útjelző – mindkettő fontos feladat volt! – gránitkorában is.