Svaguša Katalin nyugdíjazását követően új nevelő vette át a zágrábi Kéknefelejcs Óvoda óvónői feladatait. Nanuk Ulla nagy örömmel végzi a munkáját a magyar gyerekek körében, érdekesség, hogy ő szintén az óvodában tanult meg magyarul annak idején.
„A célom, hogy a magyar kultúra a gyerekek mindennapjainak a része legyen”
– Mesélj egy kicsit magadról, hogyan kerültél a zágrábi magyar óvodába?
– Zágrábi vagyok, a szüleim horvátok, a magyar kapcsolat onnan jött, hogy az 1990-es évek végén az egész családom átköltözött Magyarországra. Pesten nőttem föl, 13 évig laktunk a X. kerületben, és oda jártam óvodába, általános iskolába és gimnáziumba is. Ezt követően visszaköltöztünk Horvátországba, így ismét Zágrábban vagyok.
– Ezek szerint a felsőoktatási tanulmányaidat már itt végezted?
– Igen, itt szereztem diplomát, és utána munkát kaptam a zágrábi gyermekotthonban, ott dolgoztam két évig. Amikor egy óvónői állást hirdettek meg a Kéknefeljcs Óvodában, azonnal jelentkeztem. Közel állt hozzám a feladat, hiszen már a diplomamunkámat is tulajdonképpen a magyar csoportban készítettem – szülőkkel és gyerekekkel is kitöltettem kérdőíveket arra vonatkozóan, hogy a családi és az óvodai háttér milyen mértékben befolyásolta a gyerekek nyelvtudását. E munka során megismerkedtem az óvónőkkel, kialakult egy jó kapcsolat közöttünk.
– Hogyan látod, az óvodai nevelésben a kétnyelvűség előnyt vagy hátrányt jelent a gyerekeknél?
– Ez egy nagyon összetett kérdés. Léteznek olyan adatok, miszerint a kétnyelvű gyerekek többsége sosem fogja elérni az anyanyelvi szintet mindkét nyelvben. Ez egy reális adat, mert nagyon nehéz teljesen anyanyelvi szinten beszélni mindkét nyelvet, de én mindenféleképpen előnynek tartom. A nyelv ugyanis nem önálló, mindentől különálló „entitás”, hanem igazából egy kultúra, egy kincstár. Szerintem minél több nyelvet beszél a gyerek, annál több kultúrával van kapcsolatban, és ez csak hasznos lehet számára.
– Valójában te is élő példája vagy annak, hogy a többnyelvűség igenis előnyt jelent az életben.
– Igen, ezzel egyetértek, a kétnyelvűség mindenképpen előny. Ha valaki huszonöt évvel ezelőtt azt mondja nekem, hogy képzeld, egy nap te fogod a zágrábi óvodában tanítani a magyar gyerekeknek ezeket a magyar dalokat, a magyar játékokat, akkor azt nem hittem volna el. Hiszen akkoriban én sem beszéltem a nyelvet. Az óvodában tanultam meg magyarul, és anyukám mindig azt mondta, hogy mindössze három hónapba telt, amíg megtanultam a magyart. Persze az identitástudatomban volt némi kavarodás, hiszen amíg Magyarországon éltünk, addig tudtam, hogy horvátok vagyunk, de azt is tudtam, hogy amikor a tanévkezdés alkalmával megszólalt a magyar himnusz, a szívemre tettem a kezem. Átéléssel énekeltem a himnuszt, és az ilyen pillanatokban nagyon is magyarnak éreztem magamat. Március 15-én imádtam feltűzni a kokárdát, és büszkén sétáltam a városi utcákon a kokárdával. A visszaköltözésünk után még egy ideig magyar akcentusom volt.
– Mi volt a fő oka a pályaválasztásodnak?
– Az indíttatás igazából az volt, hogy tényleg akartam valami olyasmit adni a világnak, ami előrébb viszi. Gyerekkoromban nekem nagy szerencsém volt, hogy nagyon jó óvó nénijeim és tanárnőim voltak, ők bizony mély nyomot hagytak bennem. Felnőttként pedig még inkább tudatosult bennem, hogy milyen fontos a gyerekeknek a jó óvodai nevelés.
– Neked mik a célkitűzéseid, milyen nevelő szeretnél lenni?
– A legfőbb törekvésem arra irányul, hogy a gyerekek vidámak, boldogok legyenek, és hogy nagyon sok magyar verset, játékot tanuljanak meg. Hogy mindez a mindennapi életük része legyen. Olyan óvónő szeretnék lenni, akit a gyerekek szeretnek, akihez szívesen fordulnak segítségért. A megbízhatóság is fontos, és hogy ezt a szülők is tudják, így hogyha van valamilyen probléma, akkor bátran fordulhatnak hozzám.
