A történész édesapja, aki Szentlászlónál harcolt

0
138

Szerkesztőségünkbe egy fotó érkezett Nyári Denisztől, a Képes Újság egyik 1992-es számának hátoldaláról, melyen a haditudósítás néhány fotódokumentuma szerepelt. Az egyik képen ő látható, amint nagyanyjával édesapját látogatják az eszéki kórházban, aki a Szentlászlón szerzett háborús sebekből lábadozott. Felkerestük az édesapát, Nyári Jánost is, aki mesélt nekünk erről a nehéz időszakról.

Lapunk hátlapján most, közösségi programok híján, nem eseménymeghívókat láthat a kedves olvasó, hanem olyan családi képeket osztunk meg, melyeket Önöktől kaptunk. Majdnem három évtizeddel ezelőtt háborús képsorozat volt aktuális, melyek az akkori eseményeket voltak hivatottak bemutatni, a fájdalmas és nehéz utat az önállóságig, melynek az akkor létrejött Horvátország lakosai valahol az elején voltak. 

A Képes Újság háborús lapszámára bukkant Nyári Denisz történész véletlenül, amikor a zágrábi Nemzeti és Egyetemi Könyvtárban folytatott kutatómunkát. Az 1992. február 20-i datálású újság hátlapján, az említett háborús képek között saját családját is felfedezte. Ő is szerepel a fotón (ötéves volt akkor) nagyanyjával, amint apját látogatják az eszéki kórházban.

A Képes Újság egyik 1992-es számának hátoldalán szerepelő fénykép

Denisztől megtudtuk, édesapja, Nyári János Szentlászlón szerzett háborús sérülést 1991 nyarán, amikor a honvédő háború kirobbanóban volt.

Felkerestük Nyári Jánost telefonon, ossza meg velünk történetét, aki a háború előtt rendőrként szolgált, ekkor pedig parancsnoki funkciót látott el. 

A Kórógy és Szentlászló között fekvő, szerb többségű Palača település lakói ekkor már fegyvert fogtak, számos atrocitást követtek el a környék nem szerb lakosai ellen.

Mivel az ún. jugoszláv néphadsereggel folytatott minden békekísérlet kudarcot vallott, a Nyári parancsnoksága alatt álló csapat ellentámadást indított a palačai csetnikek központi épülete ellen.

Nyári János a kocsi tetején. Szenlászló, 1991

Komoly túlerővel kerültek szembe, s noha valamennyien megsérültek, hősiesen folytatták az akciót. János egész testén sebeket szerzett, és a csodával határos módon élte túl az akciót, ami után az eszéki kórházba került.

– Akkor huszonnyolc éves voltam, a társaim még nálam is fiatalabb, tizen- és huszonéves fiatalok, épphogy csak felnőttek. Volt olyan is, aki még nem is volt katona, nem tudta kezelni a fegyvert. Én tanítottam őket, apai hozzáállással viseltettem irántuk. Nagy fájdalom volt számomra, ha valaki megsérült vagy, ne adj’ isten, meghalt. Nagyon intenzív napokat éltünk át, a mai napig kísért a múlt, hogy megtettem-e mindent a csapatomért, eszembe jut, mennyien vannak, akik ma apák, nagyapák lehetnének, de nem adatott meg nekik a lehetőség, hogy saját családjuk legyen – mondta János.

Hozzátette, ő már az elején megsebesült, nem volt alkalma részt venni a legnagyobb harcokban. Baranya- és Szlavónia-szerte bizony sok a magyar nemzetiségű hős harcos – mondta –, akikről meg kell emlékezni. Hangsúlyozta, magyarországi hősei is vannak a háborúnak, hiszen volt rá példa, hogy az anyaországból is érkeztek önkéntesek Szentlászlóra, hogy vállvetve harcoljanak a horvát szabadágért, de a háború utáni években, a hős falu újjáépítésében is rengeteg segítséget nyújtott Magyarország, amiért köszönettel tartozik az utókor.