Irén már gyűrűs menyasszonya volt Gábornak, mikor kézbesítették a katonai behívót. Egy év nem a világ, ki lehet bírni, és levélben is meg lehet írni a szerelmet.
Egy nap nem a levelet hozta a postás, hanem az értesítést, hogy lőgyakorlat közben egy eltévedt golyó halálra sebezte Gábort.
Katonai szertartással lezajlott a temetés. Irént mély gyászában Gábor öccse vigasztalta, olyannyira, hogy észrevétlenül kialakult köztük egy megmagyarázhatatlan kapcsolat. Irén próbált ellene védekezni, de a sors a már megépült házba sodorta, ahol Gáborral tervezték a jövőjüket.
A letelt gyászév után össze is házasodtak. Az ujján levő eljegyzési gyűrűre került a testvér karikagyűrűje. Menyasszonyi csokrát együtt vitték ki a temetőbe, Gábor sírjára helyezve. Nem volt ez bocsánatkérés, csak a lelkiismeretükön szerettek volna könnyíteni.
Múltak az évek, házasságuk boldog, kiegyensúlyozott volt. Két gyermekkel áldotta meg őket a sors. Fiukat Gábornak nevezték el, aki jobban hasonlított az elhunyt testvérre, mint az apjára. Anyja, akárhányszor ránézett, akarata ellenére is Gábort látta benne. Mintha büntetés lett volna ez a hasonlóság. Nem sokat kellett várnia, hogy utolérje a sors keze. Fiát agyonütötte a szecskavágó, mialatt a nagyszülőknél töltötte a nyári szünidőt.
Ekkora csapást már nem lehetett elviselni. Az egész család összeroppant, különösen fájdalmas volt a temetés. Gábor kriptájába helyezték a kis fehér koporsót. Eltűnt a mosoly az arcokról, nem volt több felhőtlen percük. A nagyszülők belebetegedtek, hiszen náluk történt a tragédia. Szívük mélyén mégis Irént hibáztatták, mintha ő vitte volna a családba a megismétlődő veszteséget.
Irén pedig már nem tudta elviselni a családi átoknak hitt fájdalmat. Kislányával elköltözött. Nem akart tovább tagja lenni az elátkozott sorsú családnak. Annyi ereje maradt, hogy higgyen magában és abban, hogy majd sikerül megvigasztalódnia egy új világban.
