Január 15-éhez három, Horvátország sorsát meghatározó esemény köthető. Az első a nemzetközi elismerés 1992-ben, a második a honvédő háborút lezáró békés reintegráció kezdete 1996-ban, a harmadik pedig két évvel későbbi, amikor a Duna-mellék visszakerült a Horvát Köztársasághoz, így megkezdődhetett a lepusztított területre való hazatérés és az újjáépítés.
Szlovénia és Horvátország függetlenedési törekvése már 1989-ben is érezhető volt, s miután 1990 áprilisában az első többpárti választásokon mindkét országban demokratikusan választott vezetők kerültek kormányra, a folyamat tovább erősödött. Zágráb és Ljubljana úgy vélte, hogy csak úgy jöhet létre demokratikus rendszer országaikban, ha elvágják a kötelékeket köztük és a belgrádi vezetés között.
Zágráb és Ljubljana előbb megpróbálta tárgyalások útján átalakítani Jugoszlávia belső berendezkedését. Slobodan Milošević szerb elnök viszont központosított jugoszláv államot akart, amelyben (továbbra is) a szerbeké a politikai és gazdasági vezető szerep. 1991 ősze előtt az Európai Közösség és az Egyesült Államok sem kívánta szentesíteni a délszláv állam széthullását.
Szlovéniában kevés szerb élt, ami valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy Belgrád viszonylag gyorsan belenyugodott Szlovénia kiválásába. A kis ország függetlenségi harca, a „tíznapos háború” viharos gyorsasággal fejeződött be, és 62 halálos áldozattal járt. Horvátország lakosságának viszont 15 százaléka volt szerb nemzetiségű. A horvát-szerb háború hosszúra nyúlt (1991-1995), 20 ezer halottat követelt, és csak fegyveres úton sikerült visszaszerezni egyes szerb kézre került területeket.
Néhány hónappal a függetlenségi nyilatkozatok után elsőként Németország ismerte el a horvát önállóságot, ekkor Horvátországban már javában dúlt a háború. Németország példáját rövidesen Magyarország és több európai ország is követte, s ezzel megpecsételődött a titói Jugoszlávia sorsa. Véres háború volt az ára Horvátország függetlenségének.
