A héten tovább folytatjuk (közel)múltidéző rovatunkat – 2003-ban, a 15. számunkban jelent meg az alábbi, a laskói Szivek Józseffel készített riportunk.
Szivek József, akit mindenki csak Szepi bácsiként ismer, albertfalusi (Grabovac) német családból származik. Családját megfosztották vagyonától, a lágert is megjárták, majd végül Laskón telepedtek le. Hétévesen kezdett cimbalmozni, majd édesapja egy apatini hegedűkészítőtől megvásárolta számára az első hegedűt. Volt kitől örökölnie zenei tehetségét. Nagyapja diplomás karmester volt, fúvószenekart is vezényelt, és édesapjának is volt egy saját zenekara.
– Tizenöt évesen tértem át a hegedülésre. Édesapám szerette volna, ha a kottaolvasást is megtanulom, neki nem volt ideje arra, hogy tanítson, ezért Torkos tanító bácsitól vettem órákat, aki „végigvitt” egy kétéves oktatási programon. Édesapám pedig szigorúan kikérdezte az órán tanultakat.
– Nem gondolt arra, hogy zenei síkon folytassa tovább tanulmányait?
– Miután elvégeztem az általános iskolát Laskón, szerettem volna egy hétéves iskolába iratkozni, ahol katonai zenekarok tagjait oktatták. Ilyen iskola csak három volt az országban, én Szarajevóban voltam felvételizni – a tehetségemmel nem volt gond, de a német származásom miatt elutasítottak! Így lettem kőműves.
– Mikor játszott először zenekarban?
– Tizenhét évesen Kopácson, egy bálban játszottam először édesapám zenekarában. Nem volt könnyű, ugyanis hét közben nehéz fizikai munkát végeztem, a hétvégeken pedig bálban vagy lakodalomban zenéltünk. Vasárnap pedig a három laskói kocsmában felváltva tartották a bálokat, itt délután háromtól általában este tizenegyig tartott a mulatság, de néha egy-két órát rá is húztunk. Nagyon finom hangszer a hegedű, sokan el sem hitték, hogy hét közben fizikai munkát végzek. Volt olyan, hogy Nagybodolyán zenéltünk szombaton a lakodalomban, ami kora reggelig eltartott, és mire a két lovas kocsival hazaértünk, addigra már készülődnünk kellett a vasárnap délutáni bálra. Nagyon sok helyre hívtak bennünket, minden zenész fúvós hangszeren is játszott. Keresett zenekar voltunk. Például még a saját esküvőm hetében is végigzenéltem egy kopácsi lakodalmat. Ők csak azért tartották szerdai napon, hogy mi zenélhessünk náluk…
– A hadseregben sem hagyta abba a zenélést?
– Szerencsém volt, olyan generáció voltunk, akikből kiváló zenekar állt össze. Minden szombaton a tiszteknek muzsikáltunk, csütörtökön pedig az egyetemi klubokban játszottunk. Szerencsém volt azért is, mert különben a műszakisok közé soroltak, de a zenélés miatt, és mivel szépen tudtam írni, irodai munkát végeztettek velem. Zenekarunk részt vett a katonazenekarok Splitben megrendezett fesztiválján, ahol harmadik helyezést értünk el, tucatnyi zenekart utasítottunk magunk mögé. A zenéléssel sokat kerestünk, annyit, hogy mielőtt leszereltem, a cipőtől a kalapig mindent megvásároltam, teljesen felruháztam magam, és úgy jöttem haza. A zenekar néhány tagjával még ma is tartjuk a kapcsolatot.
– A gyerekek közül nem folytatja senki a családi hagyományt?
– A fiamat jobban érdeklik az informatika és a technika vívmányai, a lányom örökölte a zenei hajlamot. Magamat is hibáztatom egy kicsit, hogy nem tudtam vele igazán foglalkozni, de a cég, amelynél dolgoztam, munkavezetőnek tett meg, száz ember dolgozott a kezem alatt: ez a munka nagyon nagy felelősséggel járt, és minden erőmet „felélte”. Egyre kevesebb időm jutott a zenélésre. A háború (1991) előtt több éven keresztül a HMSZ központi tánccsoportját kísérő zenekarban is játszottam. Nagyon szerettem ezeket az időket is, vidám egy társaság volt. A fellépések után a hazavezető utat végignótázták, én pedig hegedűn kísértem őket.
– Nagyon büszke a hangszereire?
– Két cimbalom van a tulajdonomban, a kisebbik egy szaloncimbalom, a másik pedig egy százhúsz éves hangszer, amely az 1600-as évek végén, az 1700-as évek elején alapított műhelyben Schunda József tervei alapján készült. Ez a lábak nélkül 70 kilót nyom. Az első rendes hegedűt pedig egy várdaróci családtól vásároltam, több részletben fizettem ki, ugyanis három havi bérembe került – pedig nem kerestem rosszul abban az időben mint kőművesinas, mostani pénzben háromezer kúna is lenne az. A hegedű azért került különben ennyibe, mert egy kiváló minőséget produkáló, elismert németországi műhelyben készült 1795-ben. Amikor a gyerekeimet látogattam meg Németországban, felkerestük a még ma is működő műhelyt, az üzletvezető a hegedűmről ránézésre megállapította, hogy náluk készült, és egy kisebb vagyont ajánlott érte, de én semmi áron nem válok meg tőle. Ezeken kívül van még két hegedűm.
A beszélgetés végén lekerült a cimbalomról a terítő, Szepi bácsi megszólaltatta a hangszert, operettrészleteket és egykori nagy slágereket játszott nekem. Ezeknek a régi hangszereknek a hangja és varázsa hiányzik a mostani együttesekből.
