Írország végre bocsánatot kért attól a 10 ezer nőtől, akiket rabszolgaként tartottak fogva a katolikus egyház apácarendje által működtetett Magdolna-mosodákban. Ezek a szabadságuktól megfosztott nők ki voltak téve az őket felügyelő apácák brutalitásainak. A Magdolna-mosodákba zárt nők az év 364 napján végeztek rabszolgamunkát – csak karácsonykor kaptak szabadnapot –, munkájuk ellenértékét az intézményt vezető apácák eltették.
Hihetetlen történetről számolt be egy brit napilap. Még 1996-ban is működtek azok a mosodák, ahol az évek során összesen 10 ezer fiatal nőt dolgoztatott rabszolgaként az irgalmas nővérek rendje. A Magdolna-mosodáktól az ír fegyveres erők, számos szállodalánc és a Guinness sörgyár is rendelt munkát. Több mint 70 éven keresztül, 1922-től 1996-ig működtette az egyház ezeket a mosodákat, ahol nőket és gyerekeket kínoztak és aláztak meg, rabszolgaként dolgoztatták őket.
Bocsánatot kért az ír kormány
Tíz évig tartott a kampány és a harc, amelynek köszönhetően 17 év után az ír kormány és miniszterelnöke, Enda Kenny a múlt héten végre bocsánatot kért az áldozatoktól és hozzátartozóiktól a történtekért.
2011-ben az ENSZ kínzás elleni bizottsága (CAT) is felhívta az ír kormány figyelmét arra, hogy vizsgálja ki a mosodákban dolgoztatott nők ügyét, és tegye meg a szükséges lépéseket.
Ezek a fiatal lányok azért kerültek a kolostorokba, a katolikus egyház által működtetett Magdolna-mosodákba, mert házasságon kívül születtek, házasságon kívül szültek, kihívóan viselkedtek, de egyéb kisebb bűntettekért is, például, mert nem váltottak jegyet a vonaton, vagy csak egyszerűen a családjuk túl akart adni rajtuk.
Maureen Sullivan, aki jelenleg 60 éves és egyik túlélője ennek a borzalomnak, egy sajtótájékoztatón elmondta, hogy 12 éves volt, mikor az irgalmas nővérek Magdaléna-mosodájába került, mert édesapja meghalt, édesanyja pedig újra férjhez ment. Azt mondták neki, azért viszik oda, hogy iskolába járhasson. Miss Sullivan elmondta, soha többé nem látta újra iskoláskönyveit.
– 48 éve kísértenek az emlékek. Elvették a gyerekkoromat. Nem fogadom el a bocsánatkérést. Az apácák ellopták az tanuláshoz való jogomat, az identitásomat, az egész életemet. Úgy érzem, még mindig tagadják, amit tettek, pedig mi, akik túléltük ezeket a borzalmakat, igazat mondunk. Napközben a mosodában dolgoztunk, zsíros kenyéren éltünk, este, lefekvés előtt pulóvert kötöttünk és rózsafüzért készítettünk. Fáradságos és unalmas munka volt. Hétvégén pedig szabad idő és játék helyett a helyi templom köveit mosatták fel velünk – mondta a 60 éves Maureen Sullivan.
Egy másik túlélő, Mary Smyth, szintén 60 éves, azért került kolostorba, mert házasságon kívül esett teherbe. Úgy kezelték mind egy rabszolgát – mondta.
„A nevemet megváltoztatták, a hajamat levágták, minden tulajdonomtól megfosztottak. Három hétig nem ettem, meg akartam halni.”
Miss Smyth úgy írta le az irgalmas nővérek kolostorát, mint valóságos poklot. Felnőttként nem vállalt gyereket, mindvégig attól félt, hogy újra bezárják érte.
„Borzasztó volt és embertelen. Rosszabb, mint bármilyen börtön. Lélekben tönkretettek bennünket.”
Annak ellenére, hogy ezeket a nőket prostituáltnak bélyegezték, nagyon kevesen voltak közöttük, akik valóban prostitúció miatt kerültek oda.
2002-ben film is készült a történetről
2002-ben Peter Mullan skót származású – és mellesleg katolikus vallású – rendező Magdolna nővérek címen filmet készített a történetből.
A film négy fiatal nő életén keresztül mutatja be a mosodákon belül zajló életet. Egyiküket saját unokatestvére erőszakolja meg egy esküvőn, s ezt követően, apja belegyezésével, a helyi plébános viszi el a Magdolna-mosodába. Két másik lányt házasságon kívüli gyermekük miatt, a negyediket pedig kihívó magatartása miatt ítélik vezeklésre. A helyszínt bemutató jelenetet eltúlzottnak is találhatnánk – a vezető apáca magatartása ugyanis legjobban egy SS-tiszt viselkedésére emlékeztet –, ha nem ismernénk az áldozatok beszámolóját, akik szerint a valóság felülmúlta a filmbeli történetet.
Az egykori magdolnás nővérek beszámolója alapján például elképzelhetetlen volt olyan párbeszéd a nők között, amelyet a film főszereplői – nyilvánvaló dramaturgiai okból – folytattak, a némaság ugyanis a kényszerű vezeklés egyik módja volt. A film egy kegyetlen és zárt világot mutat be – nem csoda, hogy a környékbeliek sem tudták, mi zajlik a falakon belül, ahonnan szökni szinte teljesen lehetetlen volt, a szökési kísérletet pedig kegyetlen büntetéssel torolták meg. A filmben maga a rendező játssza el egy olyan apa szerepét, aki az intézetből elszökött lányát brutálisan megveri, úgy viszi vissza a mosodába.
MailOnline alapján
{fcomments}