„Pörög-e a közélet?”

0
107

A múlt hét végén sikeresen „átestünk” a horvátországi magyarság legnagyobb, a régió legnépszerűbb gasztrokulturális rendezvényén, a kopácsi Halásznapokon, amelynek kollégámmal együtt, aki szintén kopácsi, a főszervezői között voltunk, és amely mára már jócskán kinőtte az indulásnál megszabott kereteket. Ebben a hatszáz lelket számláló kis faluban ilyenkor legalább tízezer ember fordul meg a két nap alatt. Bármennyire nagy is az összefogás ilyenkor a településen, ami nem kis dolog, és ami nélkül nem is működne, bizony az anyagi háttér biztosítása egyáltalán nem megy könnyen. Ha idén nem támogatja meg az Európai Unió, pontosabban fogalmazva, ha a helybéli Arany János Magyar Kultúregyesület – a HMDK kezességvállalásával – nem pályázik az EU-nál, és nem nyer az IPA Határon Átnyúló Együttműködési Program keretéből több ezer eurót, és ebben nem partnerek a kozármislenyiek (az ottani Naši ljudi horvát egyesület), bizony a szponzori és fővédnöki pénzekből a magas színvonalat már nem lehetett volna tartani. Hogy milyen sokan szerették volna – különböző indíttatásokból -, hogy ne sikerüljön, azzal most nem foglalkozom.
Számos más rendezvénye is van a horvátországi magyarságnak, és talán az emberi erőforrás meg a pénzhiány miatt nem ennyire sikeresek, de ez nem jelenti azt, hogy nem jók, és hogy nem érezzük magunkat jól ezeken a rendezvényeken.
Hétfőn, lapzárta előtt Budapesten voltam, és a Polgárok Háza egyik munkatársával folytattam megbeszélést azzal kapcsolatban, hogy novemberben az említett helyszínen egy bemutatkozó estet tarthatnánk, ami ebben az esetben annyit jelent, hogy iparművészeket vinnénk föl, egy kiállítást is összehoznánk, valamint egy egyórás zenés-táncos műsort mutatnánk be a színpadon. Az ilyen lehetőségek alkalmával szoktunk rádöbbenni arra, hogy bizony a táncon kívül, ami nem is mindig a miénk (a legtöbb tánccsoport erdélyi koreográfiákat táncol), alig tudunk valamit felmutatni. Korábbi tájmúzeumainkat (Vörösmart, Laskó) eddig még nem sikerült helyreállítani. Nincs olyan állandó jellegű helytörténeti gyűjteményünk, amelyet adott esetben máshova is el lehetne vinni. Nincsenek iparművészeink, fafaragóink, mézeskalács-készítőink, csuhéfonóink, szövő-fonó népi iparművészeink stb. Nincs népi zenekarunk, sőt a szlavóniai lakodalmason kívül még helyi jellegű koreográfiánk sincs! Ha jobban belegondolok, színházba is akkor jutnak el az emberek, ha csoportos látogatást szervezünk nekik. (Arról meg nem is érdemes beszélni, hogy például milyen kevesen vesznek részt egy-egy könyvbemutatón.)
Visszatérve a pesti megbeszéléshez: miután tárgyalóasztalhoz ültünk, a fiatalember rajtaütésszerűen azt kérdezte – miközben én, tollat véve elő, jegyzetelni készültem -, hogy „pörög-e Horvátországban a magyar közélet?” Hirtelen, a Halásznapok utáni hangulattól vezetve, azt akartam mondani, hogy igen, de amikor jobban belegondoltam, azt kellett mondanom: hát…