Osztálytalálkozók

0
19

Az iskoláskor egy csodálatos korszaka az életnek, amikor az ember megtanul álmodozni, felfedezni a világot, igaz barátokra lelni. Itt éli meg az első csalódást, de a sikert is. Diákszerelmek szövődnek, az időszak tele van élménnyel. Akkor azután jön az elválás, és mindenki a saját útját kezdi járja.

Évekkel később jó érzés egy osztálytalálkozó keretében találkozni. Ilyenkor megszépül a múlt. Ahogy múlnak az évek, elérkezik a tízéves találkozó.

Több osztálytársban felmerül a kérdés: Elmenjek? Ne menjek? Még nincs gyerekem, elváltam, sörhasam van, szegény vagyok, gazdag vagyok, ráncos lettem, elhíztam, nem tudok mit felvenni, még mindig nem mentem férjhez… Ismerős kifogások.

Hogy éppen hol tartunk az életben, és kinek mi a siker, avagy a sikertelenség, arról nem egy osztálytalálkozón születik ítélet. Az osztályfőnöki órán mégis beszámol mindenki, mit ért el addig, mert nem az iskolának, az életnek tanulunk, de az iskola indít el bennünket a nagybetűs életbe.

Árad a dicsekvés, a megelégedettség. Egyetemi végzettség, családalapítás, házépítés. Aztán jöhet a lazulás, a régi emlékek felidézése. Vannak dolgok, amikre másként emlékezünk. De léteznek olyan történetek, amelyeket akár kórusban is fel lehet eleveníteni. És jó együtt lenni, mert a boldogságot egyedül nem érdemes megélni, csak közösségben.

Húsz év múlva: a tanári asztalon gyertya ég az osztályfőnök emlékére. Ő már nincs jelen, de a beszámolók nem maradnak el, mert most minden a gyerekekről szól. Neveltetésük, iskoláztatásuk a jobb jövő biztosítása minden család legfőbb célja.

Ilyenkor tud az ember a legtöbb változásról beszámolni. A hajnalig tartó mulatozás után pedig az elváláskor jönnek az ígéretek: újból találkozunk.

Harminc év múlva: most jövünk rá, hogy bizony megtréfál bennünket az idő múlása. Kicsit fájó is a múlttal szembenézni. Rá kell jönni, hogy mindenki kicsit elhízott, kopaszodó fejű férfiak lettek a régi, buksi fejű kis kamaszokból. Előkerülnek a szemüvegek az unokák fotóinak nézésekor. Dicsekedni, büszkének lenni olyan jó érzés ilyenkor.

Negyven év múlva: változik a téma. Van, akinek hangosabban kell beszélni, mert gyengült a hallása. Többnyire szemüveggel az orrukon sorolják a napi adag gyógyszereiket a résztvevők. Itt fáj, ott fáj, és a panaszok sora bizonyítja, hogy nehéz megbirkózni az idő múlásával. Betegségek, halálesetek, özvegységek – most ez a téma.

Ötven év múlva: alig telnek meg a padok az osztályteremben. Az üresen maradtakban gyertyák égnek. Az osztályfőnöki óra is elmarad. Nincs nagyon miről beszélni, na meg koszorúzni kell menni a temetőbe. A közös vacsora is csendben zajlik. Azért jó volt találkozni, mert a megőszült emberek egy kicsit újra gyerekek lettek, felidézve a diákcsínyeket.

A legszebbek a diákévek voltak, és néha jólesik találkozni egy kis nosztalgiázásra, nevetésre, ölelésre, jó szóra. Ilyenkor már félre lehet tenni a kisebbségi komplexusokat és a nagyképűséget is. Jó ismét felidézni a múltat, a mára már szép emlékeket, de azt az időt visszahozni már nem lehet.