Nehéz, de szép is volt a pusztai élet

0
73

A múlt század közepéig a drávaszögi táj szerves részét képezték a különböző mezőgazdasági munkástelepek, a puszták. Az egykoron mintegy 15 kisebb-nagyobb település közül mára a legtöbb már eltűnt, vagy csak néhány lakatlan ház tanúsítja, hogy egykor bizony itt is emberek éltek. Az utóbbi kategóriába sorolható Katalinpuszta (Sokolovac) is.

A Duna 19. századi szabályozása után a Báni-hegy és a Kopácsi-rét között hatalmas területek szabadultak fel, melyek kiválóan alkalmasak voltak mezőgazdasági termelésre. Albrecht főherceg akkori tulajdonos parancsára a lecsapolt területeken a Bellyei Uradalom intenzív termelésbe kezdett, melyhez sok munkaerőre volt szükség. A munkások számára ezért külön településeket hoztak létre, így alakultak ki a puszták. Egy-egy pusztán több száz lakos is élt, akik reggeltől estig a földeket művelték, kezdetben kézzel és állatokkal, majd gőzgéppel. Utóbbira Sermesity Mátyás, Katalinpuszta egykori gőzekekezelője mind a mai napig boldogan emlékszik vissza.

Sermesity Mátyás és Rozália

– Sok volt a munka a pusztán, hiszen akkoriban nem voltak ekkora gépek, mint most. Reggel 6-tól este 6-ig dolgoztunk, csak a vasárnap volt kivétel. Kezdetben béres, utána pedig kocsis voltam, majd pedig áthelyeztek a gőzgépre szántani és boronálni. Ez úgy működött, hogy a föld két végén volt egy-egy gőzgép, ezek a parcella egyik végéről a másikra vontatták az ekét. Ezeket a gépeket viszont nem használtuk sokáig, hamar felváltották őket a traktorok – mondta Mátyás, aki később maga is traktoristaként folytatta a munkát.

Pusztulás, majd újrakezdés

Katalinpuszta két kisebb település, Almáspuszta és Tapolcapuszta egyesítésével jött létre 1880-ban Rampelföld néven.  A falucskát 1926-ban, Katalin napján nagy árvíz sújtotta, melynek emlékére a települést attól kezdve Katalinpusztának kezdték nevezni a lakói. Az árvíz utáni években sok új telepes érkezett a vidékre. Katalinpusztát fénykorában mintegy 500 fő lakta. Volt ott bolt, kultúrotthon, tekepálya, focicsapat és még piac is, ahova a környező településekről eladni hozták a gyümölcsöt és a zöldséget. Katalinpusztán négyosztályos iskola is működött, de a nagyobbak a szomszédos Frigyesföldre (Mirkovac) jártak, ahol még két osztályt járhattak. Ezekbe az iskolákba járt Sermesity Rozália is, aki a Muravidékről kisiskolásként került a drávaszögi pusztavilágba.

– Árva lány voltam, csak egy nagynéném volt, aki Katalinpusztára jött férjhez, és ő hozott magával ide, Baranyába. Nagyon sok gyerek volt akkor a pusztán, a nehéz élet ellenére szép gyerekkorom volt. Amikor kijártam a hat osztályt, akkor nemigen volt más választásom, beálltam én is dolgozni. Az első munkám során az volt a feladatom, hogy kiskapával répát egyeljek. Ahogy idősebb lettem, úgy egyre többet dolgoztam, de azért szórakozni is volt időm, szombatonként mindig bálok voltak a faluban, ott ismertem meg a férjemet, Mátyást is.

A modernizáció hozta el a puszták végét

Katalinpuszta végét a Szamár-szurdokkal ellentétben a modernizáció megérkezése hozta el. A településre hamar bevezették a villanyáramot, és megjelentek a traktorok is. A földművelést és a terményfeldolgozását gépesítették, ezért nem volt szükség többé annyi munkásra. Munka híján pedig a lakosság lassan elhagyta a települést, a pusztaiakat fokozatosan betelepítették a környező falvakba, de volt, aki egészen Ausztráliáig ment a jobb élet reményében. Mivel egyre kevesebb volt a gyerek, ezért az 1970-es években bezártak a pusztai iskolák is, ezért az ott maradt lakók nagy része is vándorbotot fogott, ma már csak maroknyi lakos él a drávaszögi pusztákon.

– Mivel nem voltam párttag, minket nem telepítettek be rögtön a faluba, de amikor a gyerekeink iskoláskorúak lettek, sikerült Hercegszőlősre költöznünk, hogy ne kelljen nekik naponta utazniuk – mondta Mátyás bácsi, aki a mai napig boldogan emlékszik vissza a nehéz, de szép pusztai életre.

A puszták történetével többen is foglalkoznak, számos könyv is született már a témában. Katalinpuszta történetét kutatja annak egykori lakója, Pavić Andrija is, akivel ottjártunkkor véletlenül hozott össze a sors. Andrija elmondta, hogy Katalinpuszta soknemzetiségű falu volt, de amikor családját Hercegovinából ideköltöztették 1945-ben, akkor még többségében magyarok lakták. Gyerekként ő is megtanult magyarul, az évek során azonban nem volt kivel beszélnie a nyelvet, ezért mára már megkopott a nyelvtudása. Katalinpuszta, Frigyesföld (Mirkovac), Mitvár (Mitrovac), Bokroshát (Zlatna Greda), Keskenyerdő (Kozjak), Tököspuszta (Tikveš) és Jesszeföld (Jasenovac) lakosai akkoriban egy összetartó közösséget alkottak. Ennek az összetartozásnak ma már csak a Jesszeföld határában lévő temetőben van nyoma, ahova a puszta lakói temetkeztek.

Puszták népe
Illyés Gyula Puszták népe című irodalmi szociográfiája 1936-ban jelent meg, az elmúlt évtizedekben a magyar iskolákban Kárpát-medence-szerte kötelező olvasmány volt. Az író sötét képet rajzolt a két világháború közötti Magyarország senki által számon nem tartott néprétegéről, a pusztai cselédségről.