Múlt heti vezércikkemben arról írtam, milyen kára származhat egy nemzeti közösségnek abból, ha létszámánál fogva kisebbségben él egy területen. Hogy mennyi az annyi, persze relatív dolog. Drávaszögi magyar falvainkban – külön-külön – például mi vagyunk többségben. Akkor hogy lehetünk mi mégis kisebbség?
Szándékosan nem használtam a nemzeti kisebbség kifejezést, helyette nemzeti közösséget írtam, hisz már maga a „kisebbség” szó is arra utal, hogy kisebbrendűeknek számítunk ott, ahol élünk. De mitől vagyunk mi kisebbek, és mitől nagyobb valaki?
A nemzetközi jogban is elfogadott terminológia szerint ott, ahol egy nemzeti közösség több száz éve él, őshonosnak számít, nem pedig kisebbségnek.
Mi magyarok vagyunk. A magyar nemzethez tartozunk, nem pedig egy kisebbséghez. Ha így nézzük, a horvátok nálunknál jóval kevesebben vannak, a szlovénokról nem is beszélve. Akkor mégis miért próbálják belénk sulykolni, hogy mi kisebbek vagyunk, hogy kevesebbet érünk, hogy nekünk itt nincsenek jogaink, és miért hisszük el mi mindezt önmagunkról?
Amikor eljutunk idáig, már nincs tovább. Ez a végállomás. Elhisszük, hogy a mi anyanyelvünk kevesebbet ér: ha magyarul írunk vagy olvasunk, és nem egy másik nemzet anyanyelvét részesítjük előnyben a sajátunkkal szemben, nem tudunk érvényesülni. Elhisszük, azt is, hogyha más nyelven beszélünk és írunk, a sajátunkat pedig nem ismerjük, akkor mi bizony más emberek leszünk, és semmi nem állíthat meg bennünket abbéli törekvésünkben, hogy sikeresebbé, gazdagabbá és okosabbá váljunk, mint a többiek. Ugye mindenki tisztában van azzal, hogy ez nem igaz? Ez nem így működik, mert ha ez igaz volna, akkor minden más nemzetiségű ember, aki nem magyarul ír és beszél, sokkal, de sokkal különb volna nálunk…
Mindez arról az anyagról jut eszembe, amelyet a Drávatáj részére vágunk. A fűszerpaprikáról készítettünk riportot, és arra lettem figyelmes, hogy bármelyik képhez is nyúlunk – egy címke a fűszerpaprikán, egy információs tábla, vagy magának a rendezvénynek az elnevezése -, sehol egy magyar felirat. A legdurvább az, amikor a termelő saját magyar vezetéknevét és keresztnevét is horvátul írja. Miért „cenzúrázzuk” önmagunkat? Hiszen pont azért veszik meg tőlünk a pirospaprikát, mert magyarok vagyunk! A piacon azért vásárolnak tőlünk, mert tudják, hogy mi vagyunk a vidék legjobb őstermelői, és amit tőlünk vásárolnak, az biztosan hazai és minőségi.
Néhány hete az erdélyi Marosvásárhelyen egy nő és csapata, az általam említett fenti okból talán, a köztéri anyanyelvhasználat népszerűsítése érdekében a piaci vásárlóknak kétnyelvű lapokat osztogatott, amelyeken a termékek neve magyar és román nyelven szerepelt. Mivel ott sem tiltja a törvény a kétnyelvűséget, a rendőr nem a magyar felirat miatt bírságolta meg a hölgyet, hanem azért, mert az nem rendelkezett a szórólapok terjesztéséhez szükséges engedéllyel, és ezzel megsértette a Marosvásárhelyi Tanács idevágó határozatát. Ezek szerint Romániában a szórólapozáshoz engedély kell, de Horvátországban ezt sem tiltja a törvény.
Az átlátszó és kicsinyes intézkedésen felháborodva, a városban gyűjtést szerveztek a bírság kifizetésére: a lej váltópénzének legkisebb értékű érméit gyűjtik össze, amit majd utánfutókkal visznek el a városházára, hogy kifizessék a büntetést, így gúnyolva ki a határozatot.
Marosvásárhelynek 150 ezer lakosa van, egyharmada magyar csak, 50 ezer fő, ami háromszor több, mint ahány magyar él Horvátországban. De úgy látszik, a románoknak velük is sikerült elhitetniük, hogy ők bizony kisebbség, legalábbis arra következtethetünk abból, hogy egy „partizánakcióra” volt szükség ahhoz, hogy a szórólapon magyar szöveg is legyen.
