Maratoni távok, elképesztő futások és teljesítmények

42 195 méter. Ennyit kell megtennie annak, aki lefutná a maratont. De miért is akarná ezt a távot bárki is lefutni, hacsak nem kergetik? Erre a kérdésre kerestem a választ két maratonfutónál is.

A maratonfutás legendája Pheidippidész görög hírnökhöz kötődik, aki a legenda szerint i. e. 490-ben a perzsák elleni győzedelmes marathóni csata után egészen Athénig futott, hogy honfitársainak megvigye a győzelem hírét, majd holtan esett össze. Már az első, 1896-ban rendezett újkori olimpiai játékokon is volt maratonfutás.

Napjainkban a futás az egyik legelterjedtebb és legnépszerűbb sport, ami különféle körülmények között, komolyabb anyagi ráfordítás nélkül is űzhető. Ezen belül is kiemelt helyet foglal el a maratoni táv lefutása mint egyfajta célkitűzés az erre vállalkozók számára.

„Egy verseny, ahol leginkább a saját gondolatainkat kell legyőznünk”

Valkai Réka kopácsi származású fotós és iparművész évek óta Budapesten él. Egyetemi évei alatt kezdett el kacérkodni a futással, a sportág komolyabban a pandémia óta van jelen az életében. Amikor a bevásárláson kívül csak sportolási céllal lehetett házon kívül tartózkodni, a párjával együtt úgy döntöttek, hogy futás által élnek ezzel a lehetőséggel. Az első 2-3 alkalom nehezen ment, de hamarosan már 5-7-8 kilométereket futottak megállás nélkül, majd találtak egy szép útvonalat a budai rakparton, és onnantól kezdve heti háromszor futottak 10-13 kilométert. Fél év után pedig már kacagva teljesítették 4 óra alatt az első páros staféta maratonfutásukat.

– Nagyjából egy éve futottunk rendszeresen, amikor egyik este a párom finom borától felbátorodva felvetettem, hogy le kéne futni a teljes maratoni távot. Ettől a naptól kezdve minden edzés alkalmával elképzeltem, hogy milyen jó lesz végigfutni a távot, és milyen boldog leszek, hogy kimozdultam a komfortzónámból és olyant csináltam, ami soha nem szerepelt a „bakancslistámon”. Nehéz szavakba önteni azt az euforikus érzést, amit az ember a futóverseny startjánál érez. 6000 ember – különböző korú, hovatartozású, testalkatú férfi és nő – együtt áll készen egy fantasztikus élményre, egy versenyre, ahol leginkább a saját gondolatainkat kell legyőznünk. A tavalyi maratonfutásom első 7 kilométere a gépezet „beolajozása” volt, a 8.-tól a 20. kilométerig egyenesen szárnyaltam.

A 23. kilométer után zene tartotta bennem a lelket, és leginkább magammal versenyeztem, szerettem volna 4 óra körüli időt futni, de csakhamar elengedtem ambiciózus célomat, és arra gondoltam, milyen szerencsés vagyok, hogy a testem lehetővé teszi, hogy egy ilyen kemény megmérettetést végig tudok csinálni görcsölés és fájdalom nélkül. A 40. kilométertől kezdve már csak azt mantráztam, hogy mindjárt vége, ugyanis nagyon kimerültem. A célnál barátok vártak, és nagyon boldog voltam, hogy beértem 4:26-os idővel. A párom és apukája hamarosan követtek a célban, és egész nap izgatottan osztottuk meg az élményeinket egymással. Ezt követően hat napig erősen sántítottam, de nem szereztem maradandó sérülést, megérte – tudtuk meg Rékától.

Réka jelenleg a családi életet szeretné előtérbe helyezni, de mivel az elmúlt időszak megmutatta, hogy a szervezete kimondottan jól bírja a hosszú távú futást, szeretne majd a távolabbi jövőben ultrát, egy 50+ km-es távot futni. Arra a kérdésre, hogy neki mit ad a futás, azt válaszolta, hogy jobban megismerte a testét, elfogadóbb lett a teljesítményével kapcsolatban, de a futási időt sokszor használja feladatai rendszerezéséhez vagy kreatív ötleteléshez.

„Az első maraton nagyon megviselt, de eszembe sem jutott feladni“

Čes Josip eszéki fogorvos életében mindig is fontos szerepet töltött be a sport. Focival kezdte, majd amikor rájött, hogy az nem az ő sportága, akkor pár évig teniszezett. A futást inkább a kondíciója megtartása érdekében „vetette be” időnként. Egy alkalommal elhatározta, hogy lefutja az eszéki félmaratont, amire keveset edzett, de sikerült neki. Ezután kezdett el rendszeresebben futni, de még így is mindössze 40-50 kilométert futott havonta. Ezt követte még egy félmaraton, amit már rövidebb idő alatt sikerült teljesítenie.

– 2020 márciusában volt egy maratonfutás Madridban, amire szerettem volna elmenni, így elkezdtem komolyan edzeni, átlagosan havi 200 kilométert teljesítettem, hetente háromszor edzettem. A pandémia miatt azonban, sajnos, nem utazhattam ki Spanyolországba, így itthon teljesítettem a maratoni távot Eszékről indulva a Kopácsi-réten keresztül, és ugyan meglett a 42,2 kilométer, de éreztem, hogy ez így nem ugyanaz. Ekkor kerestem egy futóedzőt, Silvija Šimunović ultramaraton-futót, aki elkezdett számomra edzésterveket írni. Ezeknek köszönhetően rendkívül jó eredményekkel végeztem a félmaraton versenyeken, a célunk pedig a zágrábi maraton volt. Sajnos ez egy focisérülés miatt meghiúsult, így egy hónapig nem futhattam. Találtam közben egy maratonfutó-versenyt Valenciában, ahova kijutottam, sikeresen teljesítettem, nagyon jó időt futva.

Az érzés maga rendkívüli volt, viszont a verseny nagyon megterhelő volt számomra fizikailag, nagyon megviselt. De nem adtam fel. Elkezdtem további maratonokra készülni, így idén őszre beterveztem a New York Marathont, amire három hónapon keresztül havi 250 kilométerrel tréningeztem. Hogy leteszteljem magam, elmentem előtte a zágrábi maratonra, amit 3 óra 18 perc alatt teljesítettem. A New York Marathonról tudni kell, hogy a világ egyik legnagyobb versenye, és az egyik legkihívásosabbja is. Az emberek azt gondolnák, hogy sík terepen zajlik, ami nem igaz, dombos, lejtős, hidas részek is vannak az útvonalon. Már az indulás sem volt könnyű, előző este álmatlanság, ébredés hajnali 3-kor, indulás 5-kor, metróval a kompig, a komptól sárga iskolabusszal a rajt helyszínére, ahol 50 ezer ember volt jelen… Sikerült a kitűzött célomat teljesíteni, megdöntöttem a rekordomat, és 3:14:15 alatt teljesítettem a maratoni távot. Fantasztikus érzés volt maga a verseny, a szurkolók végig ott voltak, biztattak bennünket. Nagyon sokan feladták menet közben, ez még értékesebbé teszi mindazok eredményét, akik kitartottak. Ezúton szeretnék köszönetet mondani Gyöke Etelnek, a nagymamámnak, aki mindvégig az egyik legnagyobb támogatóm volt – osztotta meg velem Josip az élményeit.

A maratonfutás népszerűvé válása ellenére a kihívás továbbra is emberfeletti. Ahogy az interjúalanyoktól is megtudtam, elsősorban önmagunk folyamatos legyőzése, a határaink kitolása, a komfortzóna elhagyása, kitartás és töretlen hit szükséges ahhoz, hogy teljesítsük a legendás görög hírnök feladványát.