„Lelkemből egy darab“ – interjú Varga Dorotea Panna fiatal kopácsi amatőr költővel

690

Panna 8 éves kora óta alkot. Meséket, történeteket, majd később verseket, novellákat írt és ír. 19 éves, és alkotásaiért már számos elismerésben részesült. Írói vénájáról és a terveiről kérdeztem.

– Mikor kezdtél el írással foglalkozni, és mit jelent ez számodra?

– Már egészen kiskoromtól, épphogy csak megtanultam írni. Emlékszem, hogy apukám mindig kisebb kartonlapokat hozott haza, amiket én teleírtam a saját gondolataimmal, történeteimmel. Ekkor kb. nyolcéves lehettem. Pár évvel később, amikor megtanultam gépelni, számítógépen folytattam a meseírást. Állatokról szóltak, és igyekeztem mindjárt a tanulságokat is megfogalmazni. A legelső versemet 12 évesen írtam, a pubertáskor közepén, amikor sok minden megváltozott bennem, gyűltek az élettapasztalatok, és így megszületett a „Lelkemből egy darab” című versem. Önmagamat motiváltam vele. Ez elindította az „íráslavinát”, és egyfajta támasszá vált, ami egyébként azóta is mindig itt van nekem. Számomra az írás egy nagyon jó lehetőség arra, hogy beszéljek, anélkül, hogy kimondanék bármit is. Úgy érzem, hogy ez már több mint hobbi.

– Van-e kedvenc műfajod, témád, valamint művészed, akinek inspirál a munkássága?

– Nem állíthatom azt, hogy a kedvenc műfajom a vers, mert novellákat is legalább annyira szeretek írni. Ugyanannyi érzést tudok beléjük vinni, és talán jobban ki is tudom magam fejezni általuk. Sokféle témát próbáltam már papírra vetni, a szerelemtől kezdve az élettől való „elhidegülésen“ át egészen a társadalomkritikáig minden van a tarsolyomban. Sok műfajt kedvelek, sok mindent tudok értékelni és tartok szépnek. Talán Ady az, aki már a kezdetektől hatott rám. Az ő költészeti, kifejezésbeli forradalma az, ami a leginkább inspirál.

– Hogyan zajlik nálad az alkotási folyamat?

– Nálam minden az ihlettől függ. Ez néha igencsak zavaró tud lenni, például akkor, ha valamilyen eseményen vagy egyszerűen csak társaságban vagyok, és erős késztetést érzek az alkotásra. Előfordul, hogy egész gondolatok jutnak eszembe, de mire egyedül leszek, már elillannak. Nem tudom elképzelni, hogy határidőre, megrendelésre alkossak, mert az ihletet mindig egy adott pillanat szüli.

– Sokan felismerték már a tehetségedet, milyen elismerésekben részesültél ez idáig?

– Az egyik nagy mérföldkő az életemben az volt, amikor beadtam egy országos pályázatra az „Elveszett madár” című versemet. Nemcsak azért, mert megszereztem országosan és Kárpát-medencei szinten az első helyet, hanem mert akkora visszhangja volt, hogy a mai napig kapom a pozitív visszajelzéseket. Egy hónap telt el, és megzenésítették, nagyon sok helyen elszavalták, és még Orbán Viktor miniszterelnök úr is küldött egy levelet az iskolámnak, amiben leírta, hogy mennyire fontos, hogy vannak még olyan gyerekek, akik ismerik a hazaszeretet fogalmát.

– A művészi pályára lépőknek mindig nagyon sokat tud adni a támogatói kör.

– Igen, és azt tapasztalom, hogy nagyon sok ember támogat ebben. A családom, a barátaim, a tanáraim, lényegében mindenki, akit csak ismerek. A legtöbbször csak a szüleimnek és a közeli barátaimnak szoktam megmutatni az új írásaimat, ők pedig lelkesítenek az elismerő szavaikkal, hiszen tudom, hogy mindig őszinték hozzám.

– Mi a célod a jövőben az írással? Látod-e magad a pályán?

– Pályaválasztás előtt állok, és csak azt tudom mondani, hogy csak ebben látom magam. Nagyon elszomorít a tény, hogy a mai társadalmak nem biztosítanak megélhetést azoknak az embereknek, akik valami sajátosat, valami teljesen egyedit tudnak alkotni. Ennek ellenére mindenképpen igyekezni fogok szintet lépni e téren, és már azzal is elégedett lennék, ha húsz ember elolvasná az írásaimat. Amíg látom értelmét, nem fogom abbahagyni az írást.

Varga Dorotea Panna:
Amit nem láttam még

Láttam, ahogy a fény látta
Gyönyörű orcádat.
Megvillant szemedben egy
Kis vízcseppnyi bánat.
S mikor a fény immár árnyékká
Foszlott rajta szét,
Ki is bújt belőle, amit
Nem láttam még.

Csend volt, és tisztaság honolt
Immár féltő szívemben.
Féltem, hogy távozol majd
E hatalmas csendben.
A víz, amit korábban sosem
Láttam rajtad,
Most folyóként áztatta
Végig az ajkad.
És remegett, mint az ág, mit
Nyom a nehéz tél.
Szívedben élt tovább az
Egyre fújó szél.
Tudtad, mit tettél, mikor
Rám dobtad a havat,
És én láttam szemedben
A csillogó tavat.

Sötét borult ránk, ahogy
Álltunk egymás előtt.
A sötét kertben puha hó
Lepte be a fenyőt.
Láttam, ahogy a Hold látta
Apró könnycseppeid,
Megbocsátom neked
Bűnös tetteid.