A fiatalemberek jelentős része jobban tart az esküvőtől, mint a lánykéréstől, holott az utóbbi nagyobb kihívás. Ebben az igazán bevállalós feladatban sokkal nagyobb a csalódás lehetősége, mint az esküvőn. Hiszen a házasságnak már két olyan ember indul neki, akik előzetesen megbeszélték, hogy együtt szeretnék leélni az életüket. De az, akit lánykéréskor utasítanak el, a padlóra kerülhet.
János a mai napig érzi a torkában azt a gombócot, amellyel a lánykéréskor küszködött.
Sokan előre megbeszélik szüleikkel, a testvérekkel, a barátokkal, hogy mit terveznek, de János olyannyira magánügynek érezte, hogy senkinek nem beszélt róla.
Biztos volt benne, hogy nagyon fontos az időzítés, a megfelelő szituáció és a helyszín kiválasztása.
Abban is biztos volt, hogy sok lánynak, akik már hosszú ideje járnak egy fiúval, megfordul a fejében, hogy esetleg megkérik a kezét. János még nem volt ilyen helyzetben, de úgy döntött, hogy nem kockáztat egy drága nyaralást, inkább egy hétköznapot választ a nagy esemény időpontjának. Nem tartotta magát kifejezetten romantikus alkatnak, de azért szerette volna, hogy emlékezetes legyen az esemény.
Annyit azért még tudott, hogy gyűrű nélkül nincs lánykérés. Ez volt az első akadály, amelyet le kellett győznie. Az ékszerboltban persze az első kérdés a méretre vonatkozott, ettől aztán János zavarba jött. Szerencsére volt ott egy hasonló alkatú lány, aki vállalta a „próbababa” szerepét.
A helyszín kérdésében elég hamar döntött.
Mindene volt a rét, a tó, a csónakázás. Számára ennél romantikusabb hely nem létezett. Az a délután átlagosnak tekinthető randevúval indult, úgy látszott, hogy minden a terv szerint halad, de aztán jöttek a problémák: a lány aggodalmai a szúnyogok miatt, meg mi lesz, ha elmerül a csónak… Szerencsére aztán az alacsony vízállásra hivatkozva sikerült rábeszélnie a beszállásra.
Evezésnek nem nevezhető az a kalimpálás, amit János produkált idegességében, mert a lány állandóan azt mondogatta, hogy forduljanak vissza.
János ma már azt sem tudja, miről beszélhetett, mielőtt eljutott a nagy kérdésig.
Ahogy a gyűrűt tartotta, olyan szépeket mondott az együttlétről, a szerelemről, hogy még maga is megilletődött, ettől végül kérdezni is elfelejtett, és csak annyit mondott: „Örülnék, ha te lennél a feleségem”. A válasz szerencsére igen volt az óhajtó mondatra. Ha nemet mondott volna, János bizonyára fölborította volna a csónakot…
Ma már egy családot alkotva, kisfiukkal nagyon szívesen mennek csónakázni, és néha-néha a nem mindennapos lánykérést is felidézik.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
