Lettünk-e boldogabbak az Üdvözítő megfeszítése óta eltelt közel kétezer esztendőben? Aligha. Igaz, azóta nem saroglyán közlekedünk, hanem hangsebességet túlszárnyaló gépmadarakon, de nem lett rövidebb az út embertől emberig. Távbeszélőn cseveghetünk, de hulladozó szavakon hányszor sikerül kibeszélni magunkat? Rendre felfedezzük az isteni teremtés valamennyi csodáját, s egyre kényelmesebb életforma megteremtésére hasznosítjuk, de lett-e létünk ettől gondtalanabb? A teremtmény éppoly elidegenedett a teremtett világtól a 20. századvégen, mint Poncius Pilátus hírhedt kézmosása pillanatában – írja jegyzetében ismerősünk, barátunk, Ambrus Attila.
És valóban, különbek vagyunk-e, mint Júdás, az áruló, vagy Péter, aki háromszor tagadta meg Jézust, a tanítványok, akik külön-külön Jézust kiáltottak volna, de együtt feszítsd meg!-et és éljen Barabás!-t, vagy akár Poncius Pilátus? Változtunk-e szemernyit is az elmúlt kétezer évben? Hogyan lehet, hogy nem tanulunk a történtekből? Pénzért eláruljuk elveinket, feladjuk magunkat, megtagadjuk nemzetiségünket, barátainkat, családtagjainkat. Külön-külön tudjuk, mi a helyes, közösen mégis a rossz utat választjuk?!
Böjte Csaba atyát a következő gondolatok foglalkoztatták az utolsó vacsora kapcsán:
„Jézus látja, hogy virágvasárnap csak a gyermekek és az egyszerű nép fogadja őt szeretettel. A főtanács, a nép véneinek elutasító távolmaradása üzenet, Ő is tudja, hogy a földi erők összefogtak ellene. Nincs tovább! Júdás zsebében már ott csörög a harminc ezüstpénz. És Jézus, az övéit szerető jó pásztor nem magával foglalkozik, nem a saját bőrét menti, nem hagyja, hogy a kétségbeesett önsajnálat tehetetlenül sodorja, vagy a bosszúvágy elvegye a józan, nyugodt, övéiről gondoskodó figyelmét, hanem szeretettel, jósággal megszervezi a nagycsütörtöki ünnepi vacsorát.
Az ószövetség szép húsvétját tanítványaival, háza népével szépen megünnepli. Gondoskodik a helyszínről, rendelkezik a részletekkel kapcsolatosan, megszervezi, hogy legyen bor és ennivaló. Ő maga mossa meg tanítványai poros lábát, a bemártott finom falatokat gondoskodó jósággal osztogatja. Még az áruló Júdásról is családfői szeretettel gondoskodik.
Ezen az estén mondja el a csodálatos főpapi imáját, legszebb gondolatait. Beszédéből nem az elkeseredettség, a kiábrándultság süt, hanem a gyöngéd szeretet és a jóság. Tudja, hogy mi vár rá! És ez a szép, a környezetében élőkre figyelő, övéiről gondoskodó csodálatos vonás nem alszik ki még az istengyilkosság nagypénteki tragikus sötétségében sem. Majd utolsó leheletével bocsánatot kér nevünkben a mennyei atyától: Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”
Vajon melyikünk volna erre képes? Vajon hány ezer évnek kell eltelnie, hogy az emberiség felül tudjon kerekedni önmagán? Itt, ahol továbbra is a pénz, a hatalom, az önzés és a birtoklás vágya az úr, eljön-e valaha Isten országa, és leszünk-e boldogabbak, mint most vagyunk?
Kereszténynek lenni nem könnyű. Hinni nem egyszerű feladat! Csak az tud, aki képes levetkőzni az önzést, és cselekedni családtagjaiért, barátaiért, közösségéért; aki le tud mondani saját haszna egy részéről embertársai javára; aki nem a háborúskodást, hanem a mások iránti szeretetet választja.
Ezekkel a gondolatokkal kívánok minden kedves olvasónknak kegyelemteljes húsvéti ünnepeket!
