De vajon dolgozunk-e itthon is annyit, mint amennyit külföldön kellene, hogy megélhessünk? Sokat olvastam mostanában a szülőföldjüket elhagyó fiatalokról (sőt idősebbekről is), akik külföldön bármilyen munkát elvállalnak, hajlandók napi 12-14 órákat dolgozni, míg itthon a közeli városig sem voltak hajlandók elmenni (mert „messze van”), valamint kizárólag a képzettségük szintjének megfelelő munkát tartják csak elfogadhatónak, hiszen ők „nem azért tanultak”, hogy bármit elvállaljanak.
A minap arról olvastam, hogy egy srác szociális munkás egyetemi diplomával nem kapott itthon állást. Elment Angliába, ahol gyereknevelést vállalt, de nem volt szimpatikus neki a család, rosszul bántak vele (nem kapott enni, lekapcsolták a fűtését stb.). Fél év elteltével inkább autószerelőnek állt, ahol megalázták. Azt írta, hogy korábban senki sem beszélt vele olyan hangon, mint az autóműhely-tulajdonosok nap mint nap. Majd amikor anyagilag kicsit összeszedte magát (hisz meg kellett vennie a szerszámokat, amelyekkel dolgozott, mert azokat nem biztosították számára), és angolul is jobban beszélt, két év eltelte után egy raktárban talált munkát. Ma már vezető beosztásban van, 10-12 ember dolgozik alatta, és itt már nem kell 12 órát gürcölnie. És arról próbál meggyőzni mindenkit, hogy élete legjobb döntését hozta, amikor a külföldet választotta. Igen ám, de azóta eltelt fél évtized, és okkal kérdezhetjük, vajon otthon (Magyarországon) ennyi munkával nem tudott volna boldogulni?
Számos ilyen és hasonló történetet lehet olvasni a neten. Vannak középkorú diplomás nők, akik lépcsőházat takarítanak, fiatalok, akik farmon dolgoznak, és ha kell, bizony trágyát hordanak. Természetesen szép pénzt kapnak, és hosszú távra is berendezkedhetnek, majd a későbbiekben eldöntik, hazajönnek-e vagy új hazájukban maradnak, ahol már esetleg családot is alapítottak. Pedig közülük sokan bizony vért izzadhatnak évtizedeken keresztül, és Angliában az angolok, Franciaországban a franciák, Hollandiában meg a hollandok lesznek előnyben, ha arról van szó, hogy kit vegyenek fel egy jobb munkahelyre. Mégis sokan az otthon helyett idegen országokat választanak.
Sokszor elgondolkodom azon, itthon ez miért nem lehetséges? Miért van az, hogy azok, akik napi nyolc órát dolgoznak csak, azt is mogorván, rosszkedvűen teszik, pedig örülhetnének, hogy van munkájuk. Számos esetben a hivatalokban, a kórházakban fancsali képű, ingerülten reagáló személyzettel találkozunk, akik sokszor olyan hangnemben merészelnek beszélni az emberrel, hogy mindentől elmegy a kedvünk. És azok, akik tudnak és szeretnének is másképpen dolgozni, egyszerűen feladják a folytonos harcot és a helyben topogást, és továbbállnak. Külföldön, más országokban fektetik be tudásukat, kamatoztatják munkabírásukat, kreativitásukat, mert itthon visszahúzza őket a közép-kelet-európai/balkáni mentalitású, a hibát mindig másban kereső és megtaláló többség.
