Szinte már közhelyszámba megy, hogy a kötelezőolvasmány-lista fölött igencsak eljárt az idő. Persze tisztában vagyunk vele, mit jelent az, hogy egy mű „klasszikus”, mégis elég beszédes, hogy a mostani, egészen másképp gondolkodó és más világban élő „digitális” gyerekekkel ugyanazokat a műveket dolgozzák fel irodalomórán, mint harminc évvel ezelőtt velünk, mostani szülőkkel.
Ezek közül a művek közül annak idején nyilván egyeseket szerettünk, másokat meg nem, ez egyéni ízlés kérdése. Az azonban már nem az ízlésről szól, hanem hiba, ha kiskamaszokkal egyáltalán nem a mai gyerekeknek szóló könyvet olvastatnak.
A legtöbb iskolás már eleve előítéletekkel nyúl a kötelező olvasmányokhoz. Ráadásul ha olyan könyvekkel kell „megküzdeniük”, amelyek a legkevésbé sem illeszkednek életkorukhoz, ismereteikhez, akkor a kötelezők gyorsan bekerülnek „a feleltetésig emlékszem rá, aztán gyorsan elfelejtem” kategóriába. Ezért is lenne érdemes felülvizsgálni a listát.
Horvátországban ez nemrég meg is történt. Miután nyilvánosságra hozták az új jegyzéket, a horvát írószövetség háborodott föl. Különösen amiatt, hogy törölték a kötelező olvasmányok listájáról például A kis herceget, az Anne Frank naplóját, A Pál utcai fiúkat, Heidit és még több hasonló kaliberű, közismert művet. Az illetékes minisztérium most egy kérdőívet állít össze, amelyet elküldenek majd az általános és középiskolai irodalomtanároknak, és a válaszok alapján állítják össze az ajánlott házi olvasmányok listáját.
A házi olvasmányok kérdése más országokban is folyamatosan napirenden van, így egyes szakemberek szerint az illetékesek dönthetnének úgy is, hogy csak részleteket kelljen olvasni azokból a művekből, amelyeket a tradíció és esztétikai értékük miatt fontosnak tartunk, viszont a gyerekek nem tudnák végigolvasni. Az átdolgozásokat sem tartják egytől egyig elvetendőnek.
A lényege az egésznek, hogy az olvasás szeretetére való nevelés, és nem az olvasás megutáltatása a cél.
