Tamaskó Eszter 2020 óta a rijekai (fiumei) Bölcsészettudományi Kar magyar lektora, aki szívén viseli, hogy a magyar nyelvet minél több ember megismerje, és aki kedvet kap hozzá, el is sajátíthassa. Magánemberként szenvedélyes világuzazó, legutóbb Japánban járt.
– Rijekai magyar lektorként Japánba látogattál. Munka vagy élvezet? Mi volt az út apropója?
– Alapvetően turistaként mentem Japánba, de az út apropóját az adta, hogy egy nagyon kedves barátom és kollégám, Kruzslicz Tamás az Oszakai Egyetem magyar tanszékének magyar nyelvi lektora, akivel együttműködésben gondolkodunk. Mivel Fiume és Oszaka is kikötőváros, ezért Fiuméről és annak magyar vonatkozásairól tartottam előadást a már magyarul is kiválóan beszélő japán hallgatóknak. Viszont ilyen messzire minimum két hétre érdemes elutazni, ezért összekötöttem más programokkal is.
– Hogyan jellemeznéd a japán kultúrát?
– Habár többször jártam Európán kívül, eddig Japán volt a legnagyobb kultúrsokk, a legkevésbé ismerős. Kollektivista kultúrájában a csoport szerepe nagyon erős, ami gyakran felülírja az egyéni érdeket is. A japánok hihetetlenül udvariasak és előzékenyek, a társadalmi szabályok szigorú betartása természetes számukra. Az emberek csendben várakoznak a sorban, halkan telefonálnak a tömegközlekedési eszközökon. Amíg nálunk a helyi buszokon 1-2 perccel a megálló előtt már mindenki az ajtóban tolong, ott a jármű először megáll, és csak akkor állnak fel a helyükről. A tradíciónak, a hagyományok továbbvitelének nagyon fontos szerepe van, de mégis más módon, mint nálunk. Nem őrizgetik a régi épületeket, ha valami már túl régi, egyszerűen újat építenek helyette, de fontos, hogy ugyanaz legyen a funkciója, mint korábban. Igaz ez a vallási szentélyekre vagy a bevásárlóközpontokra is. A mesterségeket is viszik tovább generációról generációra, így fordulhat elő, hogy egy családi vállalkozás akár évszázadokon keresztül fennmarad. A tanárok maguk felelnek az általuk használt helyiségek tisztán tartásáért, a saját szememmel láttam, hogy az egyetem folyosóját egyszerre négyen takarítják: egy porszívózik, egy fogja a zsinórt, egy mutatja, merre menjenek, egy pedig „a forgalmat“ irányítja. Az ország nagyon tiszta, de szinte sehol nincs kuka, a szemetet mindenki hazaviszi. A Közel-Kelettel ellentétben itt a piacon nyugodtan lehet enni, a lakásba pedig semmiképp nem mennek be cipővel, a fürdőszobába külön papucsuk van, de ugyanez igaz a ruhaboltok próbafülkéire vagy akár az éttermekre is. Nagy hangsúlyt fektetnek a praktikumra, például mindenhol lehet egyszer használatos melegítőpárnákat kapni a hideg ellen. Ha egy csomagolást nem tudsz azonnal kinyitni, akkor biztosan te nem csinálsz valamit jól…
– Milyen a fogadtatás, hogy viszonyulnak a külföldiekhez?
– Nagyon kedvesen. Bár nem beszélnek túl jól angolul, de ha azt látják, hogy eltéved valaki az oszakai vagy a tokiói metró forgatagában, odajönnek segíteni, egy bácsi még két origami-figurát is ajándékozott nekem. Egy kávézóban annyira tetszett a tulajdonos idős úrnak a zöld színű kabátom, hogy egy haorit, a kimonó felett viselt rövid zakót ajándékozott nekem. Vártam, hogy mondani fog egy összeget, de valójában ajándék volt.
– Mi volt a legfurcsább szokás, amivel találkoztál?
A családom és a barátaim igencsak meglepődtek, amikor megérkezve az oszakai repülőtérre, az első kép, amit küldtem nekik, egy illemhelyiségben készült, ugyanis a „washlets” néven ismert japán szupermosdók csúcstechnológiás funkciókkal bírnak, melyek magukba foglalják a fűtött ülőkét, a különböző permetezőket, vízhőmérséklet-szabályozókat, parfümöt, sőt még a zajt elfedő hangokat is. Ezek minden állomáson, éjjel-nappali kisboltban ugyanúgy megtalálhatók, mint a japán otthonokban.
– Van-e náluk viselkedésbeli „tiltólista“?
– Igen, számtalan ilyennel találkoztam. Például a japánok nagyon pontosak, nem késnek, amikor a 9 órás noteszkészítő workshopra egypercnyi késéssel érkeztünk, már aggódva vártak minket az utcán, ami Horvátországban biztosan nem fordulna elő. A japánok nem esznek az utcán, ennél jobban tisztelik az ételt, és nem telefonálnak a tömegközlekedési eszközökön. Nyilvános helyen orrot fújni is nagy tiszteletlenségnek számít, mondhatnánk, hogy tilos a zsebkendő használata, ehelyett inkább az orrukat szívják, ami pedig nálunk hat furcsának.
– Hol mindenütt jártál, és melyik hely került a legközelebb a szívedhez?
– Oszakában töltöttem nyolc napot, innen elutaztam Kiotóba, Kóbéba és Narába, a rendkívül jól szervezett, de elég drága tömegközlekedésnek köszönhetően minden könnyen elérhető. Ráadásul volt szerencsém mindezt egy már régóta ott élő ember kalauzolásával megismerni, amiért rendkívül hálás vagyok. Sokféle workshopon vettem részt, aztán teaceremónián, noteszt is készítettünk hagyományos módon, saját kezemmel őröltem machát, illetve még két csodás kimonót is felvehettem. Oszakából Tokióba a japán gyorsvonattal, a shinkansennel mentem, mely egy valódi mérnöki csoda: 10 percenként jár és 300 km/órás átlagsebességgel közlekedik. A vonatból láttam Japán legmagasabb hegyét, a Fujit, mely évente csak kb. 80 napon keresztül látható, meg is hatódtam a kultikus hófödte hegytől. Félúton leszálltam Atamiban, és leballagtam a Csendes-óceán csodás napsütötte partjára, ahol nemcsak hogy mezítláb sétáltam az óceánban, de volt szerencsém meglátni a korai cseresznye- és szilvavirágzást is, amiben nem is reménykedtem, hiszen február eleje volt. Innen Tokióba mentem, majd ha már Kelet-Ázsiában voltam, néhány napra „átugrottam“ Dél-Koreába is, ami régóta szerepelt a bakancslistámon. Szöul óriási felhőkarcolói lenyűgöztek, illetve egy egynapos szervezett út keretében ellátogattam az Észak- és Dél-Korea közötti demilitarizált övezetbe, a világ legszigorúbban őrzött határterületére – szürreális élmény volt matcha lattét szürcsölgetve távcsövön „átleskelődni“ Észak-Koreába…
– Nem mehetünk el szó nélkül a japán gasztronómia mellett sem, hogy ízlett?
– Hozzám nagyon közel áll a japán étkezési stílus. Kisebb adagokat esznek, mint mi, és rendkívül változatosan. Sok halat, húst, nyers és fermentált zöldséget tartalmaz, kenyér helyett pedig inkább a rizs dominál. Az ételek nemcsak finomak, hanem vizuálisan is tökéletesen kidolgozottak, még egy egyszerű boltban vásárolt étel is műalkotásnak tűnhet. Az egyik legkülönlegesebb és legexkluzívabb élmény a kaiszeki volt, ami egy tradicionális, többfogásos, mondhatni „fine dining“ japán vacsora volt Ujiban, a zöldtea hazájában. A 12 fogás szervírozása előtt a séf, aki már az étterem történetében a nyolcadik generációt képviseli, 40 perces prezentációja után előttünk főzte meg az alaplevet, a dashit. A menüben volt mizóleves, sashimi, itt először ettem nyers tintahalat, savanyított tengeri uborkát, rántott halikrát, teán füstölt halat, matchés sajttortát stb. Továbbá a yakiniku, a japán BBQ is nagyon érdekes, ugyanis az asztalra kihelyezett grillen magunk sütöttük meg a világhírű wagyu marhát és egyéb finomságokat. Nekem nagy kedvenceim voltak a japán tésztalevesek is, a ramen, az udon és a soba.
– Zárásként azt kérdezném, miért érdemes ellátogatni Japánba, és mi az az egy dolog, amit tanulságként, felismerésként elhoztál magaddal és megosztanál az olvasókkal?
– Távoli országokba, kultúrákba szerintem alapvetően a saját szemléletmódunk tágítása érdekében érdemes elutazni, ezzel új perspektívák nyílhatnak meg előttünk, bennünk. Más életkörülmények megismerése segít értékelni azt, amink van, és tudatosabbá válunk a világ sokszínűségével kapcsolatban. Erre Japán kiváló lehetőséget ad. Nekem a legnagyobb felismerés az volt, ahhoz, hogy megértsem ezt a mienktől nagyon eltérő, sokszor furcsának látszó kultúrát, el kell engednem az előítéleteimet, és nyitottan kell közelíteni hozzá még akkor is, ha a saját normáimat tekintem a legjobbaknak.
