A drávaszögi Sepsén ötven évvel ezelőtt is a mezőgazdaság adta lakosainak a fő megélhetést, de sokan keresték a kenyerüket iparosmesterként is. Szinte mindent megtermeltek, előállítottak, amire szükségük volt, így a 20. század második felétől Sepse önfenntartó település volt.
Kollár Dénes jelenleg a németországi Wehingenben él családjával. Már több mint negyven éve, hogy kiköltözött. Amikor hazalátogat, mindig nosztalgiával gondol gyerekkorára és szülőfalujára, Sepsére. A régi műhelyeknek és üzleteknek mára nyomuk sincs a faluban, helyükön ma már lakóházak állnak.
Kollár Dénes még név szerint emlékszik azokra a kisiparosokra, akik gyerekkorában tevékenykedtek és munkájukkal élhetőbbé tették a települést, mert szinte mindent megtermeltek, előállítottak, amire a helybelieknek szükségük volt az élethez.
Ahogy autóval végighaladtunk Sepse főutcáján, Kollár Dénes sorolta az egykori pékségeket, kovácsműhelyeket, boltokat, kocsmákat – és nem véletlenül írtam mindegyiket többes számban.
– Három-négy kovácsműhely volt valamikor a faluban – emlékezett vissza Kollár Dénes. Szavai szerint mindegyikbe sokan jártak lovat patkoltatni vagy ekevasat kovácsoltatni, élesíttetni. Mindegyik kovácsmesternek volt munkája, mivel akkoriban még nem voltak traktorok a faluban, a gépeket lovak helyettesítették. Minden háznál tartottak lovakat. Kollár Dénes emlékszik az első traktorra is a faluban, vaskerekű, tűzveszélyes masina volt, s amikor aratáskor üzembe állították, vizeshordókat helyeztek el a közelben. Malom nem volt a Sepsén, Hercegszőlősre, Csúzára vagy Vörösmartra jártak őröltetni a gazdák, de a lisztet helyben használták fel, több pékség üzemelt a faluban, tulajdonosaik mégis meg tudtak élni. Az egyik sütödében – idézte fel Kollár Dénes – nemcsak pénzzel lehetett fizetni, hanem liszttel is. A cserekereskedelem egyébként a legtöbb kisiparosnál bevett eljárás volt, jobbára még pénzre sem volt szüksége a falu népének ahhoz, hogy beszerezze a szükséges termékeket.
Sepse völgykatlanban terül el, a falut körülölelő dombság ideális feltételeket teremt a szőlőtermeléshez. A falu népe mindig kihasználta a vidék természetes adottságait, szinte minden család termelt szőlőt, s a házaknál volt borospince is. A szőlészetekben különböző méretű hordókra, kármentőre, sajtárra van szükség, ezeket a helyi kádár készítette.
Ellátogattunk a sepsei Székelyhidi Julianna nénihez, aki idős korából adódóan szintén jól emlékszik ezekre az időkre. Elmondta, a második világháború után Sepsén három boltot üzemeltettek. A nagykocsmán kívül több privát ivó is működött és egyikben sem álltak üresen a székek. A szódás a szódavízen kívül „kraklit” gyártott a kocsmák rendelésére, ez az első szénsavas üdítők közé tartozott. A faluban nemcsak lóból volt sok, hanem fejőstehénből is, a tejet pedig a központi tejcsarnokban adhatták le a gazdák. Hentesüzlete is volt a falunak, ezenkívül cipész-, szabó-, kosárfonó, seprűkészítő, kukorica- és paprikaőrlő, borbély- és koporsókészítő mestere is.
A lakosok a kisbíróval hirdethettek
Árultak mindenféle terméket és szolgáltatást, értékesítésükhez abban az időben is szükség volt hírverésre. Hirdetni a falu kisbíráján keresztül lehetett, dobolva járta az utcákat, helyenként megállt, a dobpergésre utcára vonultak az emberek, ő pedig kezdte is a mondókáját; „Közhírré tétetik!” – kiáltotta, majd pontokba szedve ismertette a hirdetéseket.
– A kisdobos szolgáltatásáért fizettek a hirdetők. Nem csak reklámoztak, bármit üzenhettek közvetítésével az emberek egymásnak – meséli Julis néni.
A kisbíró az utcákat járta, a parasztemberek a mezőt, a mesterek pedig a műhelyeikben szorgoskodtak, mindenki végezte a maga dolgát, javakat termelt, és pénzért eladta vagy elcserélte. Senki sem végzett fölösleges munkát, és semmiből sem volt hiány.
Nem volt szükség bevásárlóközpontra, pénzkiadó automatára és internetes vásárlásra ahhoz, hogy az emberek beszerezzék, amire szükségük volt – ez ma már úgy hangzik, mint egy utópisztikus mese, pedig itt történt, Baranyában – Sepséhez hasonlóan más települések lakói is ilyen életmódot folytattak –, csak éppen fél évszázaddal ezelőtt. Persze annak a kornak is megvoltak hátrányai. Az életszínvonal minden bizonnyal alacsonyabb volt, mint ma, de az életminőség nem. A mindennapi élet talán kényelmetlenebb lehetett, de jóval kevesebbembernek voltak kétségei a jövőjét illetően.
A fejlődés feleslegessé tette a mesteremberek munkáját
Semmi sem tart örökké, a kisiparosok kora is idővel leáldozott. Amikor a lovakat gépek váltották fel, már nem volt szükség kovácsokra. Amikor behozták a boltokba a kenyeret, a falusi pékek munkája feleslegessé vált. A kézműves termelők már nem versenyezhettek az ipari előállítással, így a mesterségek többé nem biztosíthattak megélhetést a fiataloknak. Ez tömeges kivándorláshoz vezetett – a történet folytatását pedig már ismerjük.
{fcomments}
