Csak segíteni akartam volna…

10

Rozi néni harmincöt évi házasság után maradt özvegyen. Alig járt haza. Munka után barátnőjéhez ment. Szomorú, magányos napjait élte. Csak nagyon ritkán szánta el magát főzésre. A ház körüli teendők sem foglalták le, úgy érezte, semminek sincs értelme.

Amikor a fia bejelentette, hogy összeköltözik a barátnőjével, elhatározta, hogy vasárnaponként ünnepi ebédet készít majd nekik, és így a menyét közelebbről is megismerheti. Egyszerre elszálltak szomorú és nyomasztó gondolatai.

A déli harangszóra már ott gőzölgött a húsleves az asztalon, de sokszor újra melegítenie kellett, mert a gyerekek azt mondták, hogy ők nem abban az időpontban fognak enni, amelyet ő jelöl ki nekik.  

A menye elég válogatós volt, pedig a legfinomabb falatokat szánta neki. A süteményeit meg sem kóstolta, félt az elhízástól. Kezdtek kínosak lenni a hétvégi ebédek, így lassan a fiatalok elmaradtak.

Rozi néni igyekezett a kapcsolatot ápolni oly módon, hogy néha eljárt hozzájuk. Próbált besegíteni a főzésben, a takarításban, sok mindent megcsinált a menye helyett. Időnként megpróbált tanácsot adni nekik, amit nem szívesen fogadtak. Menye szerint az anyósa mindenbe beleszól…

Egy alkalommal, amikor a menye éppen főzött, a mosógép befejezte a programot. Rozi néni azt mondta, hogy megy és kitereget. Erre a köszönöm helyett a meny csak annyit mondott, hogy elege van, hagyja őket élni, majd ő megcsinálja. Nem bírja már elviselni, hogy mindenbe beleszól, folyton ott van náluk, lassan már nincs magánéletük. Nincs szüksége házvezetőnőre. – Lehet, hogy sótlan a leves, vagy nem tudom olyan szépen kivasalni az inget, de majd megtanulom! Ne szóljon bele mindenbe, és jobb lenne, ha egy ideig nem jönne! – közölte.

Rozi szóhoz sem jutott. Fogta a kabátját és elment. A fia is csak annyit mondott, hogy ők még most kezdik a közös életüket, és bele kell abba jönniük. Tényleg jobb lenne, ha nem járna hozzájuk, és engedje már meg, hogy egyedül boldoguljanak.

Rozi sírni sem bírt, de tulajdonképpen igazat adott a fiataloknak, pedig ő csak segíteni akart.

Azóta nem is volt náluk, ő sem hívta őket vasárnapi ebédre.

Próbálta elfogadni magányt.

Bölcsebb lett azóta. Kezdett magával törődni, lakását is rendben tartva hívta meg a barátnőit kávézni.

Megtalálta gyásza után a megnyugvást is, és lehet, hogy a fiatalok okozta sokk segítette őt abban, hogy rájöjjön, mindenkinek jobb, ha az ember a saját otthonában próbál megbirkózni a rászakadt tragédiákkal. Ezért egy kicsit még hálás is volt a menyének.

A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.