Rozi néni harmincöt évi házasság után maradt özvegyen. Alig járt haza. Munka után barátnőjéhez ment. Szomorú, magányos napjait élte. Csak nagyon ritkán szánta el magát főzésre. A ház körüli teendők sem foglalták le, úgy érezte, semminek sincs értelme.
Amikor a fia bejelentette, hogy összeköltözik a barátnőjével, elhatározta, hogy vasárnaponként ünnepi ebédet készít majd nekik, és így a menyét közelebbről is megismerheti. Egyszerre elszálltak szomorú és nyomasztó gondolatai.
A déli harangszóra már ott gőzölgött a húsleves az asztalon, de sokszor újra melegítenie kellett, mert a gyerekek azt mondták, hogy ők nem abban az időpontban fognak enni, amelyet ő jelöl ki nekik.
A menye elég válogatós volt, pedig a legfinomabb falatokat szánta neki. A süteményeit meg sem kóstolta, félt az elhízástól. Kezdtek kínosak lenni a hétvégi ebédek, így lassan a fiatalok elmaradtak.
Rozi néni igyekezett a kapcsolatot ápolni oly módon, hogy néha eljárt hozzájuk. Próbált besegíteni a főzésben, a takarításban, sok mindent megcsinált a menye helyett. Időnként megpróbált tanácsot adni nekik, amit nem szívesen fogadtak. Menye szerint az anyósa mindenbe beleszól…
Egy alkalommal, amikor a menye éppen főzött, a mosógép befejezte a programot. Rozi néni azt mondta, hogy megy és kitereget. Erre a köszönöm helyett a meny csak annyit mondott, hogy elege van, hagyja őket élni, majd ő megcsinálja. Nem bírja már elviselni, hogy mindenbe beleszól, folyton ott van náluk, lassan már nincs magánéletük. Nincs szüksége házvezetőnőre. – Lehet, hogy sótlan a leves, vagy nem tudom olyan szépen kivasalni az inget, de majd megtanulom! Ne szóljon bele mindenbe, és jobb lenne, ha egy ideig nem jönne! – közölte.
Rozi szóhoz sem jutott. Fogta a kabátját és elment. A fia is csak annyit mondott, hogy ők még most kezdik a közös életüket, és bele kell abba jönniük. Tényleg jobb lenne, ha nem járna hozzájuk, és engedje már meg, hogy egyedül boldoguljanak.
Rozi sírni sem bírt, de tulajdonképpen igazat adott a fiataloknak, pedig ő csak segíteni akart.
Azóta nem is volt náluk, ő sem hívta őket vasárnapi ebédre.
Próbálta elfogadni magányt.
Bölcsebb lett azóta. Kezdett magával törődni, lakását is rendben tartva hívta meg a barátnőit kávézni.
Megtalálta gyásza után a megnyugvást is, és lehet, hogy a fiatalok okozta sokk segítette őt abban, hogy rájöjjön, mindenkinek jobb, ha az ember a saját otthonában próbál megbirkózni a rászakadt tragédiákkal. Ezért egy kicsit még hálás is volt a menyének.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.