A HMDK Tengermelléki-fennsíki megyei egyesületének az egyik oszlopos tagja Radonić Margit, aki ottjártunkkor mesélt nekünk életének a korábbi szakaszairól és mostani tevékenységéről is, hiszen ma is aktív tagja a város magyar szervezetének, nemrég pedig új énekkaruk vezetését is elvállalta.
– Ön nem itt született, mióta él ebben a tengerparti városban?
– Röviden csak annyit mondanék, hogy a szerelem hozott ide, itt ismerkedtem meg a férjemmel, amúgy Pest mellől, Üröm községből származom. Egy kirándulás az előzmény: az utolsó pillanatban a barátnőm lemondta, de én mégis eljöttem Fiumébe, az éjszakai vonattal érkeztem. Szállást kellett keresnem. Találtam is egyet a mai korzóval szemben, felmentem az első emeletre és becsöngettem. Kijött egy hölgy, ő ma már az anyósom. Rám nézett és betessékelt. Vele nem tudtam beszélni, hanem franciául a fiával, a későbbi férjemmel. Pesten tanultam franciául, még a gimnáziumi éveim alatt. A szállásadóm fiával persze telefonszámot cseréltünk. A következő évben szintén itt töltöttem pár napot, szeptemberben pedig már az eljegyzésünket ünnepeltük, és decemberben már az esküvő is megvolt. Ez 1971-ben történt.
– Akkor ez egy igazi, filmbe illő szerelmi történet volt. Majd idővel az egyesületi körforgásba is belekerült. Mit szeretett benne a legjobban?
– Azt, hogy magyarul beszélhettem. Ápoltuk a magyar népszokásokat. Elég fiatalon kerültem ide, huszonéves voltam. Volt énekkarunk, tánccsoportunk. Ma már sokkal kevesebben vagyunk, de mégis újra tudtuk alakítani az énekkart, aminek nagyon örülök. Én itt tagja vagyok a templomi kórusnak. Gyerekkoromban a pesti Zeneakadémia kórusában is énekeltem, így az énekkultúra már régóta az életem része. Úgy gondolom, hogy az ének képes az embert nagyon nehéz helyzetekből is kisegíteni. Ami a mostani kórust illeti, olyanok is vannak, akik nem tudnak magyarul, őket magyarra, másokat a kiejtésre tanítunk. Túl sok fellépésünk még nem volt, egyelőre tanulunk és gyakorlunk. Igyekszem így az elején könnyebb dalokat választani a repertoárunkba. De az éneklés szórakozás is egyben, és közösségformáló szerepe is van.
– Említette a kirándulásokat is. Vajon a vidék szépsége inspirálta arra, hogy idegenvezető legyen?
– A sors hozta így. Miután a férjem meghalt, egy jó barátnőm, akinek turisztikai irodája volt, felkért, hogy vezessek csoportokat. Én addig a vasútnál dolgoztam, ahol felmondtam, és az azóta eltelt hosszú életszakaszomat teljes mértékben ez a szakma uralja. Az elején elvégeztem a rijekai egyetemen a turisztika szakot. Egyébként az idegenvezetés több mint szakma, számomra hivatás, amelyet az alázat és az emberek feltétlen szolgálata jellemez, akik aztán ezt szeretettel viszonozzák. A velük kialakított kapcsolatok, a velem megosztott történeteik engem nagymértékben gazdagítottak.
