Hetilapunk és a vajdasági Hét Nap között több évtizedes kapcsolatról beszélhetünk. Az együttműködést most az Új Magyar Képes Újság novellapályázata is megerősítette, hiszen a zsűri egyik tagjának éppen Tóth Líviát, a Hét Nap főszerkesztőjét kértük fel, ennek apropóján készítettünk interjút vajdasági kolléganőnkkel.
– Nagyon örültem ennek a fölkérésnek, mert tényleg úgy érzem, hogy ez is ennek a kapcsolatnak a folytatása és a kiteljesedése, mert ilyen jellegű közös munkában még eddig nem vettünk részt. Többnyire újságíró-találkozókon, szakmai jellegű eseményeken találkoztunk és barátkoztunk.
– Régre nyúlik vissza a két szerkesztőség közötti kapcsolat, de a személyes találkozások általában többnyire médiatalálkozókon történnek.
– A Vajdasági Magyar Újságírók Egyesülete 2003-ban alakult meg, és 2005-ben volt Szegeden az a „híres” találkozónk, amikor létrehoztuk a külhoni magyar újságíró-egyesületeknek a szervezetét, amelybe a horvátországi kollégák is viszonylag hamar becsatlakoztak. Ennek kapcsán tehát húszévnyi kapcsolatról beszélhetünk. Később egy ideig én voltam az újságíró-egyesület elnöke. Régebben viszont a Hét Napnak az 1991-ben kezdődött háború előtti években is volt kapcsolata az itteni újságírókkal. Például Dudás Károly főszerkesztő második otthonának tartotta Baranyát. Szerencsére a 2000-es évek elején sikerült feléleszteni a kapcsolatot.
– Mit kell tudni ma a Hét Napról?
– A Hét Nap 1946-ban jött létre, tehát 2021-ben ünnepeltük a 75. évfordulónkat, most már lassan a nyolcvanadikra készülünk. Jelenleg Szabadkán van a szerkesztőség, a Magyar Médiaházban vagyunk mi is, itt működik a Pannon RTV és a Magyar Szó szabadkai szerkesztősége is. Ez így nagyon jó, mivel így sokkal szorosabb a kapcsolat a szerkesztőségek között, ugyanazon fedél alatt vagyunk. A Hét Napnak viszonylag kicsi a szerkesztősége, most tizenöten vagyunk, 68 oldalon jelenünk meg hetente, magazin formában, a politikától kezdve a szórakoztató tartalmakig minden belekerül az újságba.
A lap többgenerációs, így a felnőtteknek szóló tartalmak mellett van gyerek- és ifjúsági rovatunk, szinte minden témával foglalkozunk, a vajdasági magyarság életével, közéletének az eseményeivel. Lapunk alapítója a Magyar Nemzeti Tanács, állami támogatásból jelenünk meg. A hetilapunk mellett könyveket adunk ki, tematikus kiadványaink is vannak, most például már a nyomdában van a Különleges gyűjtemények című – már több éve foglalkozunk a témával, fölkeresünk gyűjtőket, és most ebből állítottunk össze egy kiadványt.
– Ezek szerint nálatok is zajlik az élet…
– Így igaz. Most, a nyári hónapokban pedig fesztiválokra járunk, ott értékesítjük a könyveinket és a kiadványainkat, és ajándékokat osztogatunk a jelenlévőknek. Egyébként nagy büszkeségünk a gasztrokönyvünk, az Egy falat Vajdaság című, amelynek már a második kiadása is megjelent. Ez nemcsak szakácskönyv, hanem az évkörhöz kapcsolódóan földolgozza a különböző ételeket. Kezdve a farsanggal és a fánkkal, az ún. aratóételeken át az őszi és téli fogásokig, valamint benne vannak a nagy vajdasági gasztrorendezvények is.
– Te személyesen, akár főszerkesztői szemmel, illetve tapasztalt újságíróként hogyan látod, miért fontos az a munka, amit végzünk?
– Elsősorban azért fontos, mert nekünk más a feladatunk, mint a többségi nemzet médiáinak. A vajdasági magyarság hetilapjának kell lennünk, és elsősorban az itt élő emberekkel, az ő életükkel való foglalkozás a feladatunk. Be kell mutatnunk a köztünk élő és munkálkodó személyeket, az érdekes arcokat. Az itt zajló eseményeket, azokat a közösségi rendezvényeket, amelyeken a vajdasági magyarok összejönnek, ezek már csak azért is fontosak, mert az emberek várják őket. És természetesen az „összmagyar” dolgokkal is foglalkoznunk kell, mivel nemzetünk egyetemessége örvendetes tény.
– Mi a helyzet nálatok az utánpótlás-neveléssel?
– Most úgy érzem, hogy egy picit szerencsésebb helyzetben vagyunk, mert a szabadkai magyar tannyelvű Tanítóképző Karon nyílt kommunikátor szak, és az első generáció most diplomázott. Ők járnak hozzánk is például szakmai gyakorlatra. Figyeljük, hogy ki az, akire esetleg, amikor majd befejezi, le lehetne „csapni”. Örvendetes, hogy az intézményeink között ilyen jó a kapcsolat. A szerkesztőségünket inkább középkorúak alkotják, és vannak, akik nyugdíj előtt állnak, így nagy szükség lenne a fiatalításra, gondolom, hogy ez másutt is így van.
