A HMDK Tengermelléki-fennsíki megyei egyesülete festőszakkörének fő ihletforrása a tenger. A rijekai szervezetnek azonban van két tagja, Demeter István és Árvai László, akiknek hosszú éveken keresztül a víz volt az otthonuk, több évtizedig szolgáltak hajóskapitányként, bejárva szinte az egész világot. Most már végleg kikötöttek, a nyugdíjas éveiket élvezik, de szívesen meséltek nekünk hajós tapasztalataikról, e nem mindennapi életpálya érdekességeiről.
– Honnan jött a hajóskapitányság az életükbe? Mikor kezdtek el ezzel foglalkozni?
D. I. – Vajdasági gyerek vagyok, Nagykikindán születtem, 1964-ben jöttem Rijekába. Először pedagógia szakon fizika-elektrotechnikát tanultam, majd megláttam egy újságcikket, amelyben ösztöndíjat ajánlanak azoknak, akik befejezik a tengerészeti akadémiát. Ez egy New York-i cég, az MBC volt, én pedig jelentkeztem annak ellenére, hogy már negyedéves voltam. Ekkor eldöntöttem, hogy elölről kezdem, és elmegyek hajózni. Miután befejeztem a Tengerészeti Akadémiát, egy évet dolgoztam gyakornokként, majd egy angol céghez kerültem, azután átigazoltam egy svájcihoz, aztán egy japán következett, és végül egy szingapúri cégnél fejeztem be a karrieremet.
Á. L. – Szabadkai születésű vagyok. Én 1975-ben érkeztem ide, a bakari középiskolát fejeztem be. Utána Istvánhoz hasonlóan a kadétidőt a Jugolinija vállalatnál dolgoztam le, és náluk is maradtam, összesen tizenegy évig. Majd egy svájci cégnél, az Aquamarisnál folytattam, ahol Istvánt is megismertem, később már együtt hajóztunk. A svájci cégnél kilenc évig voltam, ezután egy szaúd-arábiai kőolajvállalathoz szegődtem, ott dolgoztam 19 évig. Majd másfél évig voltam auditor, hajóról hajóra jártam, tanítottam, ellenőriztem. A pandémia idején leállt a munka, és ezt kihasználva nyugdíjba mentem.
– Tehát nemcsak a szülőföldjük és a szakmájuk közös, hanem a pályafutásuk során együtt is szolgáltak?
D. I. – Ez úgy történt, hogy mielőtt hajóra szálltam volna kapitányként, mindig lekértem a legénység listáját. Egyszer csak azt látom, hogy az elsőtiszt Árvai László. Bemutatkoztunk egymásnak, és úgy dolgoztunk együtt 2-3 hónapot, hogy nem beszéltünk magyarul. Egyikünk se akart rákérdezni, hogy tudsz-e magyarul? Egy alkalommal azonban én mégis megkérdeztem, a többi pedig már történelem, onnantól kezdve egymással csak magyarul kommunikáltunk.
– Milyen a hajóskapitányok élete?
Á. L. – Időközben ez sokat változott. Amikor elkezdtem hajózni, úgy negyven évvel ezelőtt, a kapitányok úgymond urak voltak. Ő adta ki a parancsokat, és mindenki azokhoz tartotta magát. De idővel több feladatkört megszüntettek, ugyanakkor a kapitányt sok egyéb feladattal terhelték le – a kommunikációval kapcsolatos teendők és például az elszámolás is ránk hárult. És az adminisztráció csak nőtt.
– Lehetséges ilyen életforma mellett családi életet kialakítani?
D. I. – Ami engem illet, volt olyan időszak is, amikor „meghívhattam” a feleségemet és a kisfiamat a hajóra, és ott töltöttek 15-20 napot, sokszor többet is.
– Meg kell kérdeznem, hogy mivel Önök igencsak hosszú időt töltöttek a vízen, volt-e bármilyen tapasztalatuk, ami kalózokhoz köthető?
Á. L. – Igen, volt. A kőolajat Szaúd-Arábiából szállítottuk Amerikába, Afrikát körülhajózva, rendszerint a szomáliai partok mellett haladva el. Amikor nagy volt a veszély, akkor mindig úgy irányítottak bennünket, hogy minél távolabb legyünk a parttól. Egy alkalommal az indiai partoknál hajóztunk, és amikor végeztünk a berakodással, dél körül lehetett, a másodtiszt szólt, hogy gyorsan menjek föl. Öt-hat gyors motorcsónakkal körülvettek bennünket, és rögtön tudtuk, hogy miről van szó. Azonnal nagyobb sebességre kapcsoltunk.
D. I. – Ezek a hajók ilyesmire fel vannak készítve. A járművet pengés dróthálóval szerelik fel, és vízágyúk is több helyen be vannak építve. Persze ezeknek a föl- és leszerelése önmagában is hatalmas munka, amit még nehezebbé tett, hogy folyamatosan csökkentették a legénység létszámát az évek folyamán. Valamikor 45-en voltunk egy hajón, most pedig például egy 300 000 tonnás monstrumon maximum 20-25 fős legénység szolgál.
– Most, miután nyugdíjba mentek, mennyi időt töltenek a vízen?
Á.L. – Hát, nagyon keveset. Csak úszni járunk le a tengerhez.
– Ezek szerint lehorgonyoztak, kihajózták magukat egy életre, és akkor most a jól megérdemelt szárazföldi pihenés a jellemző Önökre?
D.I. – Van egy mondás, hogy akinek csónakja van, az kétszer is szerencsésnek érzi magát. Először akkor, amikor megveszi, másodszor pedig akkor, amikor eladja. Mindkettőnknek volt csónakja, és végül mindketten megváltunk tőle. Elég volt egy életnyi időt a tengeren tölteni, most már csak a partról gyönyörködünk benne.
