Két évtizede esett el Vukovár
Az egykori Jugoszlávia nekünk, magyaroknak igazi paradicsom volt. Könnyebben lehetett kiutazni, mint nyugatra, az üzletek polcai roskadoztak az áruktól, olcsón lehetett márkás farmert, Vegeta ételízesítőt, Kraš csokoládét vagy jó minőségű konyakot venni, s eldicsekedni a szomszédnak: „Jugóból hoztam.” Amíg a Balatont elárasztották az NDK-s turisták, a magyarok számára státusszimbólum volt a párját ritkító dalmát tengerparton üdülni. Kívülről nézve a nemzetiségek is nagy békességben éltek az országban, az el nem kötelezett Jugoszláviára mintaállamként tekintett a világ közvéleménye, s a szovjetekkel való látszólagos szembenállása a magyar intelligencia körében is elismerést váltott ki.
Az ország belpolitikájának szakértői viszont kevésbé optimistán tekintettek a jövőbe. Ők tisztán látták, hogy Josip Broz Tito a háború után három és fél évtizedig vaskézzel kormányozta Jugoszláviát, s a politikai elemzők elbizonytalanodtak, ha egy „post Tito” korszakra gondoltak. Valóban, a marsall 1980-ban bekövetkezett halála után tanácstalanság lett úrrá az országban, a hamu alatt azonban parázs izzott. A tűz 1989-ben, Slobodan Milošević szerb köztársasági elnökké történő megválasztása után lángolt fel. Horvátország és Szlovénia is kikiáltotta függetlenségét, a nemzetiségi és hatalmi ellentétek hamarosan háborúba torkolltak.
A Szlavónia délkeleti részén fekvő Vukovár, egykori magyar nevén Valkóvár a háború előtt a béke megtestesítője volt. Jól csengett a neve pártkorifeus körökben, mivel a Jugoszláv Kommunista Párt 1920-ban itt tartotta első kongresszusát. A város a kulturális életben is szerepet kapott. Az ötvenes évek közepétől „Első hang” címmel tehetségkutató táncdalfesztiváloknak adott otthont. Vukovár-Szerém megye székhelye megmaradt békebeli városnak, amelyet a turisták is szívesen felkerestek. A háború véget vetett az idillikus állapotnak, Vukovár stratégiai fontosságú hellyé lépett elő. A város horvát területre esett, de falai között jelentős szerb kisebbség élt, a Dunához közel eső település elfoglalása esetén szabad út nyílott volna a szerbeknek Eszék elfoglalására.
A jugoszláv néphadsereg egységei és a szerb szabadcsapatok 1991. augusztus 25-én kerítették be a várost. A horvát katonák nagy véráldozatokkal, a többszörös túlerővel szemben majdnem három hónapig tartották állásaikat, amelyeket az ostromlók csak november 18-án törtek át. A város nagyon sokat szenvedett, ép ház alig akadt az ostrom után, máig sem sikerült teljesen eltüntetni a háború sebeit. A szépen kitatarozott házak közt gyakran feltűnik egy-egy romhalmaz, s aki elfeledte volna a nehéz napokat, azt a szitává lőtt víztorony emlékezteti a múltra.
A lerombolt településen egy középület, a városi kórház vált az értelmetlen pusztítás jelképévé. Noha az épületre kiakasztották a vöröskereszt zászlaját, ennek ellenére mintegy ezer gránát találta el az ispotályt. A betegeket már a harcok első napjaiban a kórtermekből le kellett szállítani a biztonságosabb alagsorba. Naponta mintegy 60-70 sebesült embert hoztak be, akiknek java része civil volt. A modern épület alatt légó-pincerendszer húzódott, amelynek minden sarkába jutott betegágy. Az orvosok embertelen körülmények között dolgoztak, nappal a sürgősségi betegellátást, éjjel az érdemi gyógyítást végezték. A tűzoltók nagy nehézségek árán lajtos kocsikkal hordták a vizet, de a bennrekedtek összegyűjtötték a csapadékot is. Az erőfeszítések ellenére is csak egy liter víz jutott naponta egy betegre, a kórházban tisztálkodásról az ottrekedtek álmodni sem mertek. Az ostrom előrehaladtával az élelmiszerhiány is riasztó méreteket öltött, a napi porció néhány szelet kovásztalan kenyérre zsugorodott. A rossz szellőzés miatt mindenütt orrfacsaró volt a bűz.
Humánus színfolt volt e pokoli bugyorban: az összezsúfoltak lelki gondozását négy atya: papok, ferences rendi szerzetesek végezték, akik gyámolították a szenvedőket, gyóntattak és miséket is naponta tartottak.
A város elestekor a kórház romos falai között félezer ember – szerbek, horvátok, magyarok – várták sorsuk jobbra fordulását. Csalódniuk kellett. A győzelemittas katonák 261 embert, betegeket, orvosokat, nővéreket gyűjtöttek össze. A legfiatalabb közülük 16 éves volt, de a lefogottak között a nyolcadik hónapjában járó kismama is volt. A legyengült embereket buszokba zsúfolták, s erős katonai kísérettel a Vukovártól öt kilométerre fekvő ovcarai mezőgazdasági kombinát raktáraiba zárták. A foglyokat november 19-én és 20-án tizenötös csoportokban egy traktor vontatta pótkocsira tették, s az épülettől kilencszáz méterre fekvő erdőszélre szállították. Ez volt az utolsó útjuk, ma is látni lehet a fák kérgén az egykori géppuskagolyók nyomát. Csupán egy embernek sikerült leugrani a platóról, s noha lőttek rá, a kukoricásban menedéket talált, s az éj leple alatt el is érte a horvát állásokat.
Máig érthetetlen, felfoghatatlan e módszeres gyilkolás motivációja. Sokan a II. világháború szerb és horvát vérengzéseinek folytatását látták Szlavóniában. Felidézhették a múltat, s elgondolkozhattak a szomorú tényeken, hogy az egykori veszteségeknek csupán töredékét lehetett a németek számlájára írni, a többi elesett a testvérháború áldozata volt. Az ezredforduló apokalipszisében újra szomszédok, családtagok, iskolatársak fordultak egymás ellen, s elembertelenedve nézték a másik tehetetlen szenvedését. Valós vagy vélt sérelmekért az egyéni bosszúnak is eljött az ideje. Dokmanovic, Vukovár egykori polgármestere példát mutatva személyesen kínozta a foglyokat. Az önmagukból kivetkőzött részeg katonák elvágták az ebek torkát „te is horvát vagy” felkiáltással. A vérengzés a nagy szerb veszteségekre is válasz lehetett, a támadók felkészületlenek voltak, fogalmuk sem volt, milyen erők védik a várost, s a hadvezetés tehetetlensége a védők malmára hajtotta a vizet. Hasonló reakciónak lehettünk szemtanúi Szentlászlónál is, ahol a lakosok vadászpuskákkal szálltak sikeresen szembe a támadókkal, s ahol a megtorlás szintén az ártatlanokat sújtotta.
„Vukovár volt a szerbek Sztálingrádja – emlékezik vissza a két évtizede történtekre Kanalas János kórógyi tiszteletes. – Itt vesztették el a háborút, katonai és morális vereséget szenvedtek. A vukováriak igazi hősök voltak, Európa negyedik legnagyobb hadseregét tartóztatták fel, s a sors szeszélye, hogy szerbek is voltak a védők között. A fiatal Horvátország időt nyert, s a vukovári hősök áldozata árán Eszék is megmenekült.”
Horvátország jövőjét Vukováron alapozták meg, s a túlélők nem hagyják elfeledni elődeik szenvedését. Az egykori kivégzettek utolsó szálláshelyét jelentő hangárok között emlékhely idézi a múltat. A sötét teremben kigyúló és kihunyó csillagok, a megfakult fényképek emlékeztetnek egyenként az áldozatokra. A tömeggyilkosság színtere is zarándokhellyé szelídült, a felállított közös keresztet a ráaggatott rózsafüzérek százai díszítik. A tömegsírokat feltárták, s 192 személyt azonosítottak. Az elhunytakat a vukovári csata halottaival együtt az Emléktemetőben helyezték örök nyugalomra. A szépen rendben tartott sírkertben mintegy ezer ember értelmetlen haláláról elmélkedhetnek a betérők. Mi, magyarok is gyászolhatunk a keresztek láttán. A háború előtt mintegy ezer honfitársunk lakott a határtól alig nyolcvan kilométerre fekvő városban, s az áldozatok és a kivégzettek között is voltak magyarok. Az atrocitások is hozzájárultak, hogy mára 406 főre csökkent számuk.
A kórház alagsorában 2006-ban, az épület újjáépítésekor múzeumot alakítottak ki, amely a budavári sziklakórházra emlékeztet. A rideg termek berendezése hűen idézi a gyászos napokat. Jakumetovic Rozália, a Vukovári Magyarok Egyesületének elnök asszonya vezet végig a borzalmak színhelyén. Egykor ő is a kórházban dolgozott gyógyszerészként, s a férjével együtt a véletlen szerencsének köszönheti életét. A vetítőben film idézi fel az ostromot, a kórház romos képét. Egy francia forgatócsoport felvételeit látjuk, a jugoszláv hadsereg engedélyével és felügyelete mellett forgattak az elesett városban. A stáb látta ugyan a romokat, a holtakat, a történtek háttérről azonban érzékelhetően nem sok információja volt. Kísérőnk lelkesen magyaráz, látszik, hogy már több százszor vezetett csoportokat, de az emlékszobában az ő hangja is elcsuklik. A végtelenített hangszalagon felhangzanak az áldozatok nevei, akiknek legtöbbjét jól ismerte. „Talán azért tartott meg a Jóisten, hogy legyen, aki elmondja a történteket”– mereng Rozália a Teremtő akaratán. Kérdésünkre elmondja, évente negyvenezren róják le kegyeletüket az egykori áldozatok emléke előtt. Majd elgondolkodva hozzáteszi: „Szerb csoport még nem kereste fel a kegyeleti helyet.”
