A legfontosabb paraszti munka nyáron az aratás volt. Kombájnok helyett régen kézi kaszával végezték ezt a munkát, ezért jóval több emberre volt szükség, és igazi csapatmunkára.
Az aratás Péter-Pál napján kezdődött, június 29-én. A gabona betakarítása a legnagyobb nyári munka volt, hiszen ezzel biztosította a gazda a család jövő évi kenyerét, de a háziállatok táplálékát is. Lábadi Károly Drávaszög Lexikonjában az olvasható, hogy az aratást a 19. századig sarlóval végezték. Férfiak, nők, de a gyerekek is kivették a részüket a munkából. Mivel a sarlóval végzett munkafolyamat lassú volt, idővel a kaszás aratás lépett a helyébe.
Erre még nagymamám is emlékszik, gyerekkorában ő is részt vett az aratásban. Tőle tudom, hogy miként zajlott ez a munkafolyamat.
Az aratás „menetrendje”
Az aratást megelőzően a munkások kötelet készítettek búzából a kévék átkötésére. Hajnalban keltek, amikor még harmat volt, szárazon ugyanis már nem lehetett belőle jó kötelet készíteni, mert akkor már nem hajlott, hanem törött.
A kötélkészítés után kezdtek aratni. A férfiak kaszálták a búzát. Aki szépen kaszált, a gabonát nem szórta szét, hanem ráfektette az állóbúzára, hogy könnyebb legyen az őt követő munkások dolga.
A kaszás után ment a kötélterítő és a marokszedő, utóbbi sarlóval szedte össze a lekaszált búzát, és összekötötte. A marokszedő általában nő volt, de gyerekek is végezték ezt a munkát. A kötözés a férfiak dolga volt. Utánuk jött a második kaszás, majd ismét a marokszedő és kötélterítő. A marokba szedett búzából kévét raktak, a kévéket pedig keresztekbe tették, hogy alá-fölé nézzen a kalász, hogy eső esetén ne ázzon meg. A tetejére az ún. papkéve került, amely betakarta az alsó kévéket. Tíz kéve alkotott egy keresztet. A búza, ha aratáskor még nem is volt teljesen érett, a keresztekben jól kiszáradhatott. Hosszú dűlők voltak, az aratómunkások visszafelé nem arattak, hanem a vállukon vitték a kaszát. Délig dolgoztak, addigra már igencsak megéheztek az embert próbáló munkában.
Aratás után a keresztekbe rakott gabona két hétig állt a földön, s csak utána kezdődött az ún. hordás. Erre az alkalomra ismét összejöttek a rokonok, barátok. A lovas kocsit jó magasan megrakták gabonával, így szállították a gazdának a szűrbe. Mielőtt valamelyik szurdokon leereszkedtek volna, a gyerekek megkötötték a kocsi egyik hátsó kerekét, hogy ne foroghasson, így fékeztek. Mégis megtörtént, hogy a kocsi felborult, ami nagy bosszúságot okozott a munkásoknak, mert újra kellett rakniuk. A szurdokon leérve eloldozták a kereket, és az szabadon gurulhatott tovább. Otthon asztagba rakták a búzát, gabonát, a gazdaasszony pedig jó ebédet főzött a munkásoknak. Az aratást többnyire a családtagok, szomszédok, rokonok, barátok végezték. Akinek viszont nagyobb földje volt, az napszámosokat foglalkoztatott.
Az aratás a csépléssel zárult
A hordás után a cséplés következett. Csúzán Kis Ádáméknak volt cséplőgépük, valamint a két világháború között Pápa Józsefnek és Takács Zoltánnak is.
Minden házhoz elmentek, ahol szükség volt rájuk. A cséplőgépet gőzmotor hajtotta, és pöfögő hangot adott ki. A cséplőgépet a gépész kezelte, de sok más munkásra is szükség volt még rajta kívül az üzemeltetéséhez. Voltak kévehányók, kötélvágók, etetők, szalmahúzók, kazalrakók, polyvahordók (pelyva), zsákolók, mázsálók stb.
A kévehányó az asztagról a gépre adogatta a kévéket. A kévevágó a kötelet vágta el, és adogatta a kalászt az etetőnek, aki azt lefelé fordítva a gép „szájába” helyezte. A kifolyónyílásra rögzített zsákba folyt a gabona, amit aztán elraktározhattak. Egy másik helyen folyt ki a polyva, a gabona héja, amivel az állatokat táplálták, de a ház falának simításához is kellett. A polyvát a polyvahordók vitték a cséplőgép alól széles lepedőn a szalmakazal közelében található polyvásba. Az elevátor a szalmát szórta, a szalmakazal rakásához szintén munkásokra volt szükség.
Az aratási munkálatok a csépléssel befejeződtek, amit aratóbállal ünnepeltek meg. Ezt általában valamelyik falusi civil szervezet (tűzoltók, kultúregyesület, olvasókör) rendezte a falu nagykocsmájában. Az aratóünnep hagyománya a középkorba nyúlik vissza. Több népdalunk is szól az aratásról, az egyik így hangzik: Elvégeztük az aratást./Készülj, gazda, jó áldomást!/ Gazdasszonyunk jó vacsorát!/Adjon Isten jó éjszakát!
{fcomments}
