„Ami a horvátországi magyarság köreiben történik, az maradjon meg az utókornak“ – 20 éves a Drávatáj

0
148

Kettős jubileumot ünnepelt a Drávatáj, a horvátországi magyarok magazinműsora. Márciusban volt kereken 20 éve, hogy első összeállításukat sugározták, ezzel együtt immár az 500. műsoruk került adásba. Az évforduló kapcsán Varga Józseffel, a magazinműsor főszerkesztőjével beszélgettünk.

2002. március 15-én indult útjára a Drávatáj. A műsor az elmúlt 20 éves időszakban a horvátországi magyarságot érintő aktualitásokkal foglalkozott, a nézők számos riportot, tudósítást láthattak. Eseményeket, neves és hétköznapi horvátországi magyar embereket mutattak be, feldolgozták a magyar települések múltját, de hagyományápoló jellegű műsorokat, dokumentumfilmeket is készítettek. Varga József főszerkesztő a műsor első perceitől kezdve jelen van a Drávatáj életében, így őt kérdeztük a kerek és elismerésre méltó jubileum kapcsán.

– A Drávatáj egy kisebbségi magazinműsor. Miben tér el egy nemzetiségi adás a többségitől?

– Egy adott kisebbség – esetünkben a magyar – számára televíziós műsort készíteni azt jelenti, hogy csak azzal kell foglalkoznunk, ami a horvátországi magyarságot érinti, az eseményeket aztán riport, tudósítás formájában kell megörökíteni. Természetesen ez alól kivételt képez az, amikor olyan dolgokról forgatunk, amelyek országos jellegűek, de valamilyen szállal kapcsolódnak a magyarsághoz, befolyásolják, alakítják annak életét, emiatt fontos hírt adni ezekről. Nem mellékes, hogy a közös nyelv miatt – a magyar nyelv regionális változatára gondolok – személyesebb, bensőségesebb kapcsolatot tudunk létesíteni a riportalanyainkkal, ez a kapcsolat megmarad, így szívesen látnak bennünket több alkalommal is. Talán nincs is olyan horvátországi magyar, aki ne látta volna magát legalább egyszer már a Drávatájban.

– Ráadásul 20 év és 500 adás ebben a mikrokörnyezetben. Hogyan lehetséges mindig valami újat mutatni?

– Húszévnyi kemény munka van a szerkesztőség mögött. Az elején nagyon sok időt vett igénybe a műsorkészítés. Minden új volt számunkra, továbbképzésekre jártunk, kollégák segítettek a magyar közszolgálati televíziótól, a Vajdaságból, a Felvidékről, akikkel ma is jó kapcsolatot ápolunk, és nekik köszönhetően a Drávatáj ma már ott is nézhető. Eleinte kéthetente jelentkeztünk a Szlavón Televízióban, majd a szerkesztőség bővülésével heti félórás adásra váltottunk, emellett híreket, tudósításokat és riportokat küldünk a magyar közszolgálati televíziónak. Nyílt napokat tartunk gyerekeknek, magyar szakos hallgatókat oktatunk, dokumentumfilmek készítésével is próbálkoztunk, szerkesztőségünkben készül a Baranya Rádió heti félórás magyar nyelvű műsora, és az új bellyei székhelyünknek köszönhetően, melybe három éve költöztünk be, már stúdióbeszélgetéseket is fel tudunk venni. Természetesen mi is haladunk a korral, technikai felszerelésünket folyamatosan fejlesztjük, és a mai televíziós standardoknak megfelelő kép- és hangminőségű műsorokat tudunk gyártani. De annak, hogy mindig valami újat tudjunk mutatni, elengedhetetlen „kelléke” az a horvátországi magyarság, amelynek a túlnyomó többsége szerencsére nagyon tevékeny, és sok munkával lát el bennünket.

– Az biztos, hogy eseményekből nem volt hiány az elmúlt évtizedekben. Van olyan anyagotok, amely mégis valamiért kiemelkedik a műsorok hosszú sorából?

– A Horvátországban elő kb. 14 ezer magyar többségét ismerjük, ha nem is személyesen, de valahol biztos összefutottunk már mindenkivel, hiszen nemcsak a Drávaszögben vagy Szlavóniában, hanem a szórványban, a tengermelléken és Magyarországon is forgattunk. Minden forgatáshoz tartozik egy-egy jó sztori is, ezért nehéz bármit is kiemelni. Volt olyan, hogy elfelejtettünk kazettát vinni egy forgatásra, vagy hogy egy strucc lekapta a mikrofonsapkát a kameráról, de többször fogott el bennünket tériszony a templomtornyokban, remegett a kezünk egy-egy nevesebb személy vagy politikus interjúja közben, és sokszor nevettünk is a riportalanyaink egy-egy frappáns vagy vicces válaszán.  

– Ezek a pillanatok valóban sokszor csalnak mosolyt a stáb tagjainak az arcára, és kellemes emlékként őrizzük őket. A tévés munkának azonban vannak kihívást jelentő részei is…

– Változó és felgyorsult világban élünk, az okostelefonokon és a közösségi oldalakon szinte azonnal láthatók azok a történések, amelyek a televízióban csak napokkal később tudnak megjelenni, hiszen ott mindennek megvan a műsorideje. Manapság kevesebb tévét nézünk, így biztos, hogy a Drávatájat is kevesebben nézik, mint régebben. Ezen sajnos nem tudunk változtatni, annyit tehetünk, hogy mi is megjelentetjük anyagainkat a világhálón. 

– Végezetül még arra lennék kíváncsi, hogy a horvátországi magyar néző számára mi a műsor legnagyobb értéke?

– Nagyon sok pozitív visszajelzést kapunk az emberektől, azoktól, akik beengedtek bennünket a magánéletükbe, elmesélték nekünk örömüket, bánatukat, bizalommal voltak irántunk. Nagyon sok mindent sikerült megörökítenünk, ami az archívumunkból bármikor elővehető, akár 30-40 év múlva is. Vezérelvünk, hogy ami a horvátországi magyarság körében történik, az maradjon meg az utókornak. Ez volt és ez lesz a jövőben is az ars poeticánk. Fontos, hogy a már sokszor feledésbe merülő történeteket, a múltbéli életformákat, a neves személyiségeket, egyesületeink fáradhatatlan munkáját minél többen megismerjék, és továbbra is arra törekszünk, hogy a műsoraink az igényesség és a hitelesség jegyében készüljenek.