A 20. század első felében történt események nagyban megváltoztatták a drávaszögi emberek életét is. A társadalmi és politikai változások pedig minden családot egyedi módon érintettek. Riportunkban a csúzai Rózsa család viharos múltját igyekszünk bemutatni és ezzel megőrizni az utókor számára.
A csúzai Rózsa família sokak számára ismert története a 19-20. század fordulóján kezdődik, amikor is a család a drávaszögi faluba költözött a Valpó (Valpovo) melletti Belišćéről. A család feje, Rózsa János akkoriban híres és elismert bádogosmesternek számított. Az ő nevéhez fűződik többek között a pécsi bazilika bádogtetejének megépítése is, amire a család leszármazottai azóta is büszkék. Miután a faluba költöztek, bádogosmester lévén a családfő első dolga az volt, hogy lecserélte a házukon a tetőt.
– Az addigi nád helyett bádoggal fedte be, ami mind a mai napig kifogástalan állapotban van, bárki megnézheti – meséli nosztalgiázva Rózsa László, az egykori bádogosmester unokája.
Rózsáék sajnos nem sokáig élvezhették a falusi nyugalmat, hiszen hamarosan kitört az első világháború, és János mester is hamarosan megkapta a behívóját. Ezután a család többé nem hallott felőle, csak annyit, hogy az orosz frontra került, ahonnan soha nem tért haza.
Az igazi nehéz idők
A háború után nehéz sors várt a családra. A bevonuló szerbek elrabolták a bádogosműhely teljes felszerelését, és ezzel nyomorba döntötték a családot. Rózsa János özvegye három gyermekével mélyszegénységbe süllyedt. A legidősebb fiú, Sándor ekkor nyolcéves volt, de sanyarú helyzetük miatt az iskola helyett mindennap dolgozni járt. Pár ével később egy vörösmarti szabómester felfigyelt a szorgos fiúra és szolgálatába fogadta, ahol kitanulhatta a mesterséget. A harmincas évek elejére a szakma minden csínját-bínját elsajátította. Mestervizsgája nem volt, így hát saját műhelyt nem nyithatott, és igény sem volt rá a környéken. Ekkor úgy döntött, vándorútra indul, mégpedig a kor szokásaihoz híven gyalog. Első állomása Zombor volt, majd Szabadkára és Újvidékre ment, de végül Zágrábban kötött ki, ahol végül a mestervizsgát is le tudta tenni.
– Zágrábban nagyon sok volt a munka, gyakran nem is tudott eleget tenni a sok megrendelésnek – emlékezett vissza Rózsa Laci bácsi büszkén az édesapjára, hozzátéve, hogy apja olyan jó szakembernek bizonyult, hogy állásajánlatot kapott Brazíliából, ám visszautasította, mert Csúzához húzott a szíve.
Az újabb háború
Rózsa Sándor végül a harmincas évek végén visszatért szülőfalujába, ahol megismerkedett leendő feleségével, akivel hamar egybe is keltek. A családi együttlét sajnos nem tartott hosszú ideig. Egy újabb háború zavarta meg, és ahogy annak idején édesapja, most Sándor is behívót kapott, számos környékbeli fiatalemberrel együtt. A baranyai katonákat először az orosz frontra vitték, ahol majd egy évet töltöttek, onnét pedig Erdélybe kerültek, a román frontra. Itt történt az a sajnálatos eset is, hogy valahol rajtaütöttek a visszavonuló katonák vonatán. A rajtaütésben sajnos sok drávaszögi magyar katona is meghalt vagy megsebesült. Laci bácsi elmesélte, hogy ehhez az eseményhez fűződik édesapja egyik legszívszorítóbb története is. Legjobb barátját, a szintén csúzai Szép Sándort ugyanis halálos találat érte, aki utolsó szavaival arra kérte barátját, hogy mivel ő már úgysem juthat haza, legalább az óráját vigye haza a családjának, amit a szintén sebesült Rózsa Sándor meg is tett.
A háború vége és a partizánok
A háború után szélnek eresztették a katonákat, mindenki elindult saját otthona felé. A viharvert csúzai katonák is hazaértek, mit sem sejtve arról, hogy még csak most jön a legrosszabb. Néhány nappal később ugyanis partizánok érkeztek a faluba. Tito partizánjai a helyi péktől, Balaton Ferenctől, a falu besúgójától megtudták, hogy a településről kik voltak magyar katonák. Ezeket a szerencsétleneket aztán összeszedték, és a hercegszőlősi határban lévő nádasban agyonlőtték őket. A csodával határos módon Rózsa Sándort valamilyen oknál fogva kifelejtette a besúgó, így hát neki sikerült elkerülnie a megtorlást. Igaz, a történtek után hónapokig ki sem mozdult otthonról, nehogy ő is bajtársai sorsára jusson.
A tragédia után az öreg Balaton közutálat tárgya lett, szinte nem volt olyan ember a faluban, aki ezek után szóba állt volna vele. Rózsa Kati néni, Laci bácsi felesége azt is elmondta, hogy Balaton temetésére senki sem ment el, és hogy napszámosok tették a sírba, mert nem akadt olyan ember, aki erre hajlandó lett volna.
{fcomments}
