A méhész szemben a világgal

115

A feje tetejére állt időjárás, a mezőgazdasági monokultúrák, a piaci törvények és végső soron mindezek mellett az ember a legfőbb előidézője a méhek pusztulásának. Ha a méhek kihalnak, annak súlyos következményei lesznek az élővilágra nézve. Hogy hol tartunk ebben az „ördögi körben”, jó kérdés. Hazánkban valahol ott, hogy egyre kevésbé éri meg méhészkedni – szűrhető le a Pacl Béla csúzai méhésszel készített beszélgetésből.

Rég elmúlt a farsang, nemigen volt tél, amitől elbúcsúzhattunk volna, s ezen most már meg sem lepődünk. A tavaszt február óta saját bőrünkön érezzük, s ha körülnézünk, láthatjuk, rügyeznek a fák, a természet idén is korán kelt, s hogy aranyat lel-e, majd kiderül…

Korábban lát munkához a természettel szoros összhangban szorgoskodó méhész is. A kis rovarok tavaszi átvizsgálásával kezdi. Izgalommal teli munka ez, ugyanis ebből derül ki számára, mekkora veszteséggel járt méhei számára az áttelelés.

– Az 5-10 százalékos veszteség a méhészetben normálisnak tekinthető. Én most három családot vesztettem el a harmincból, ami az elfogadható kategórián belül van. Volt olyan év is, amikor nulla százalék volt a veszteség, igaz, ilyen nagyon ritkán fordul elő. Magyarországi méhész ismerősömtől hallottam, náluk sokkal súlyosabbak a károk, sok helyen okozott gondot a nozéma nevű méhbetegség – mondja Pacl Béla.

Ha a méhek sikeresen átteleltek, azzal még nincs vége a rájuk leselkedő veszélyeknek. Ahol ugyanis dolgozni kényszerülnek, az egy egyre „mesterségesebb” természet: elektromágneses mezőben, kipufogófüstben és permetszerfelhőben kell naponta hazatalálniuk és túlélniük.

– Országos szinten olvasok olyan esetekről, hogy méhészetek mennek tönkre, mert a mezőgazdászok nem tartják be a permetezésekkel kapcsolatos előírásokat. A csúzai gazdák szerencsére odafigyelnek, éjszaka permeteznek, amikor a méhek már bent vannak a kaptárokban. A nyári szúnyoggyérítések előtt is időben figyelmeztetnek. Az viszont nálunk is gondot jelent, hogy a határban nincs már vadvirág, márpedig a méheknek nem csak napraforgóra és akácra van szükségük. Minden árkot lekaszálnak, a határban kiirtják a bokrokat, hogy elférjenek a kombájnok, pedig a mezei bokrokra, cserjékre nagy szükségük lenne a méheknek, melyek híján nekem kell elvinnem a kaptáraimat olyan helyre, ahol még van „vadon” – panaszolja riportalanyom.

A méhész, miután a mézet kipörgette és üvegbe töltötte, szembetalálja magát a következő akadállyal: a globális piacgazdaság méltatlan versenyzőivel. Leuralja a hazai piacot is az olcsó külföldi – kínai, argentin, ukrán – hamis méz, amely amellett, hogy nem megfelelő minőségű és káros az egészségre, csődbe juttatja a méhészeket. Az importméz árával a kézműves méhészek nem versenyezhetnek. A fogyasztók többsége pedig a pénztárcájára néz, nem a minőségi táplálkozásra, arra meg pláne nem, hogy támogassa a hazai méhészt, s végső soron életben tartsa a méheket.

– Az állam tesz-e valamit a méhészek és a méhek érdekében? – kérdezem.

– Míg a földművesek a megművelt hektárok után kapják a támogatást, addig a méhészeket eszközvásárlás terén segíti az állam. A kaptáronkénti támogatással viszont mi, kistermelők jobban járnánk. Az országos méhész egyesület jelenleg azért lobbizik, hogy az állam kaptáronként fizessen a méhészeknek a beporzásért. Növénytermesztő országban élünk, és rengeteg növény függ a beporzóktól, melyek 60-70%-a házi méh. Tehát a cél, hogy a méhek semmivel sem pótolható „szolgáltatásáért” fizessenek támogatást a méhészeknek. Hogy sikerül-e elérni, kiderül.

Pacl Béla valamikor 120 kaptárral dolgozott, most harmincat tart, mint mondja, ennyi ma már elég számára. Bízik benne, hogy jó év lesz az idei, hogy nem árt az akácvirágzásnak a jég vagy az eső, mint a korábbi években. Bizakodó, még ha az általa elmondottakból úgy tűnik is, korunkban a méhészeknek nincs túl sok okuk az optimizmusra.

Globális felmelegedés, kizsákmányoló gazdaság, mögötte a fogyasztói mentalitás, és mindezek mögött a természettől eltávolodott ember a méhpusztulás legfőbb előidézői. Einstein egyszer azt mondta, hogy ha kipusztulnak a méhek, az emberiség csak négy évvel éli túl a szorgos rovarok eltűnését. „Városi legenda” vagy sem, egy biztos: ha a méhek eltűnnek, annak beláthatatlan következményei lesznek bolygónk élővilágára nézve.