|
A Kárpát-medencei Magyar Újságíró Egyesületek Konvenciója hét végi tanácskozásának fő témája a kisebbségi magyar újságíró feladata és szerepvállalása volt, amelynek kapcsán egy vajdasági kolléga tollából született az alább olvasható remek írás. Szerkesztőségünk egyetértéssel arra “vetemedett”, hogy ezen a héten a főszerkesztői vezércikk helyét Léphaft Pál újvidéki kolléga írásának engedjük át. |
Sajtószabadságról és más ártalmakról, melyek nyomán minden éjjel leomlik, mit nappal, nemes szándékkal felépítettünk
Nincs könnyebb, mint zsarnokságban, függőségben a szabadságot képzeletben felépíteni. Ugyanakkor nincs nehezebb, mint a korlátlan szabadság terhét emberként elviselni. Amikor eltűnik minden enyhítő nehézség, amikor sem kisebbségi létre, sem elnyomásra, sem nyelvtörvényre, sem cenzúrára nem hivatkozhatunk, akkor szembesülünk valójában önmagunkkal, akkor derül ki, tudunk-e a zsarnokság leomló falából követ gyűjteni, tervezni és építkezni.
A szabadság elsősorban felelősség. A közösség iránti felelősség. A sajtószabadság hatványozottan az, hiszen kő van a kezünkben, melyet a nagy nyilvánosság előtt, emberi gyarlóságunk, becsvágyunk vagy bosszúnk oly könnyen kiröpít kezünkből. Kő van a kezünkben, toll, az ítélkezés ördögi csábítása pedig a szívünkben. A sajtószabadság nem az igazság kimondása, csak annak egyik lehetősége. Valahányszor a lehetséges igazságról, jóról vagy rosszról, az emberről mondunk véleményt, kövezésre készen állunk, és sehol a Mester, aki mérsékletre, kimértségre intene, aki megfogná kezünket, amikor Mohamed próféta fejére bombát rajzolunk, amikor a megfeszített Krisztus lábához disznókat festünk, amikor a menóra ágaiból csipiszt formálunk, vagy kollégánk fejére szarvakat illesztünk. Sokkal könnyebb és látványosabb a bűnösnek hitt vagy mondott embert megkövezni, mint követ gyűjtögetve abból építkezni. Pedig ez a dolgunk. Ez lenne a dolgunk. A nyilvánosság erejével a közösséget élhetőbbé tenni. Még ha utópisztikusan is hangzik, a kőnek is ez a dolga. Az, hogy kéznél legyen, hogy mindannyiunk számára látható és elérhető legyen, hogy figyelmeztessen bennünket: mindannyian saját megkövezésünk köveit hordozzuk magunkkal.
A kő marad.
Az újságíró, a karikaturista, a riporter is ember. Elhiszi, sokszor elhitetik vele, hogy a nyilvánosság, amit küldetésének érez, kizárólag a megkövezés. Így, szabadságában magára hagyatva, sok mindenre képes. Félelemből, tájékozatlanságból, haszonból vagy irigységből a zsurnaliszta könnyen elkapatja magát, és ha közlésre alkalmas felülete, lapja, honlapja, rádió- vagy tévéadója van, vagyis korlátlan szabadsága, akkor sajnálni való dolgokat is tud írni, rajzolni vagy mondani másokról, maga ellen.
Talán ezzel magyarázható, hogy az eldobott kövekből nem várak nőnek, hanem barikádok emelkednek. A barikádnak pedig mindig két oldala van, Mi és Azok. A barikád eltakarja arcunkat, így itt is, ott is, a barikád mindkét oldalán megjelenhetünk. Talán ezzel magyarázható, hogy a könnyen felejtők, a korábbi énjüket felejtők ma a szakma, a hivatás etikáját kérik számon tőlünk és a közélet erkölcsét. Összeférhetetlenségről beszélnek, ítélkeznek, megköveznek. Bizonyára jogosan, hiszen összeférhetetlenség van, hiszen szemfényvesztés van. Demokrácia. Már nem feladataink vannak, csak jogaink.
Tudjuk, nem történt rendszerváltás. Tudjuk, mindenkinek megadatott a lehetőség és jog, hogy megmaradjon hitvallásánál, vagy ma új arccal lépjen elő. De bennünket is megillet a jog, hogy ne feledjünk, és ki-ki saját ízlése, értékrendje alapján döntse el, kit tart hitelesnek, kit nem. Megillet a jog, de közösséget nemcsak elvbarátainkkal építünk, hanem mindazokkal, akik nincsenek ellenünk, akik tágas termekhez rakják velünk a követ, tágas termekhez, ahol emberi voltunk szűkösen, de gondolataink kényelmesen megférnek egymás mellett, egy közösségben.
Szabadság van. Mindenkire jut, juthat egy kő. Amíg el nem fogy. És aztán?
Építkezzünk. Amíg van miből.
A kő marad.
Léphaft Pál
karikaturista
a Vajdasági Magyar Újságíró Egyesület alelnöke
