A drávaszögi elemekben is bővelkedő pécsi Néprajzi Múzeumban jártunk

0
334

A pécsi Janus Pannonius Múzeum Néprajzi Osztályán Burján István osztályvezető mutatta be a Drávatáj csapatának a drávaszögi elemekben is bővelkedő múzeumi tárlatot. Előadásaiban is gyakran kap helyet vidékünk kultúrája, néprajza, hiszen ő maga is vörösmarti származású, és „az embernek mindig könnyebb kicsit az otthonáról mesélni, mint egy másik tájról.”

Akkor érkezett egy iskoláscsoport is, amikor felértünk a néprajzi osztályra, így legalább mi is részesei lehettünk Burján István előadásának. A farsangról mesélt a kisdiákoknak, akik itták minden szavát, nem is csoda, hiszen nemcsak előadás volt ez, hanem mese és játék is. Amikor épp a busójárásról beszélt, busómaskarába öltöztette a gyerekeket, amikor pedig a várdaróci kakasütésről, abban is kipróbálhatták magukat a vállalkozóbb szelleműek.

Legutóbb a csúzai kultúregyesület kirándulása keretében jártam a múzeumban, akkor a „malenkij robot” női áldozatairól szóló tárlaton vezette körbe csoportunkat. Emlékszem, annak is sokáig a hatása alatt voltunk. Most a gyerekek figyelmét is gyorsan megnyerte, mosolygó arcukon őszinte érdeklődés tükröződött.

– A mai fiatalok többségének már a nagyszülei sem éltek vidéki környezetben, nem is csoda, ha távol áll tőlük a néphagyomány. Ezért akkor, amikor nekik tartok előadást, arra törekszem, hogy minél jobban megértsék, próbálok mesét szőni a történetekből, ami nem is olyan nehéz, hisz mindegyik darabhoz egy mese fűződik, de fontos, hogy közben meg is mutassuk nekik a tárgyakat – mondja Burján István.

Jó érzéssel nyugtáztuk, hogy részletesen mesélt a drávaszögi farsangi hagyományokról is a magyarországi gyerekeknek – jegyeztem meg.

– Hát én vörösmarti vagyok. És az állandó kiállításunkban is van egy-két olyan részlet, ami az otthoni miliőt próbálja idevarázsolni. Az embernek meg egy kicsit könnyebb az otthonáról mesélni, mint egy másik tájról. Tehát az nekem fölemelő érzés, ha a gyerkőcök tudják, hol van Vörösmart vagy Kopács – hangsúlyozta.

Közben megmutatta az állandó kiállítás egyik érdekes darabját, a Kopácsi férfiak című fotót, melyet Zelesny Károly készített 1894-ben. Ő volt az a fotós – tudtuk meg az osztályvezetőtől –, aki tudatosan végzett néprajzi kutatómunkát Trianon előtt, és a Drávaszögben, így Kopácson is fotózott.

A szimbólumokkal teli főkötők

Nagyon értékes hazai vonatkozású elemei a tárlatnak a drávaszögi főkötők. A néprajzi osztály gazdag főkötőgyűjteményéből egyébként nemrég az eszéki Szlavón Múzeumban is nyílt kiállítás, amely, ha minden igaz, nemsokára Vukovárra kerül. 

– A drávaszögi főkötők egyedisége távolról is szembetűnő, hiszen ezek fekete tüllből készültek és fehér hímzés van rajtuk – mutatja Burján a különböző mintájú alfalusi vagy hegyaljai fejdíszeket, hangsúlyozva, a mai ember el sem tudja képzelni, milyen mély jelentésük van a rajtuk lévő jelképeknek. Az talán mindenki számára világos, hogy miért épp a kopácsi főkötőt díszíti rákos minta: a víz melletti falut vízi állat szimbolizálja, de nem csak ez az oka.

– A rák csak tiszta vízben él meg, vagyis a szimbólum a főkötőt viselő hölgy feddhetetlen erkölcséről tanúskodik – magyarázza az osztályvezető.

A Hegyalja jellemző motívuma pedig a tulipán – teszi hozzá –, ami a török időktől kezdve jelen van a néphagyományunkban, a tisztaság felé való nyitottságot szimbolizálja, de a boros kehelyre is utal azon a vidéken, ahol a hagyomány azt mondja, születésünkkor nem éppen anyatejjel fogadtak bennünket, hanem egy pohár borral…

A főkötők kapcsán múzeumi vezetőnk azt is megemlítette, hogy nyelvünk kifejező erejéről árulkodik maga az elnevezés is, amely nemcsak arra utal, hogy viselőjének fázik a feje, hanem arra is, hogy „bekötötték a fejét“, amiről a magyar ember pontosan tudta, férjhez ment, tehát nem hajadon.

Közben a díszes népviseletekhez értünk, amelyek több mint százévesek, mégis őrzik színüket, tartásukat, mégpedig azért, mert természetes anyagból készültek, természetes anyagú színezetet tartalmaznak, ráadásul ezeket a ruhákat csak a legnagyobb ünnepekkor vették elő.

Ugyanúgy cipőt is csak ritkán viseltek őseink, Szent György napjától Szent Mihály napjáig (tavasztól nyárig) mezítláb jártak, ennek köszönhetően sokkal egyenesebb volt elődeink testtartása.

A tárlat eldugott sarkában a máriagyűdi kegyhellyel ismerkedhet meg a látogató. Burján a drávaszögi magyarok e fontos zarándokhelyéről is ugyanolyan beleéléssel beszélt, mint a farsangról, a viseletekről vagy a régi legendákról, amelyek múltunk megértésében segítenek bennünket. 

A néprajzos életpályára szülőfaluja „küldte”

A néprajz iránti elkötelezettségében nagy szerepe volt szülőfalujának, Vörösmartnak. Szereti a vidéki tájat, az egyszerű embereket, a falusi kultúrát, a munkát, a földet, a szőlőt, ahol ő maga is sokat dolgozott gyerekként. Megemlítette példaképeit is e szakterületen: a laskói születésű Tálasi Istvánt, Katona Imrét, akinek a kopácsi népmesegyűjtésben volt fontos szerepe, aztán Barabás Jenőt, aki szintén vidékünket kutatta. Példaképei közül kiemelkedik Baranyai Schneider Júlia tanárnő, akinek köszönhetően kezdtek felfigyelni a Drávaszögre, s akinek fő művére, a Vízbe vesző nyomokon című könyvére a „Drávaszög bibliájaként” tekinthetünk.

Burján az egyetemi évek után itthon és a Vajdaságban is tevékenykedett különféle területeken, majd a háborús időszakban Pécsre költöztek feleségével.

– Azóta dolgozom a pécsi Néprajzi Múzeumban. Jövő februárban hatvanöt éves leszek, úgyhogy egy év múlva nyugdíjba megyek, és megköszönöm mindenkinek, hogy itt lehettem, ugyanis szerettem és szeretek néprajzos lenni – mondta Burján, hozzátéve, szerencsére olyan a munkája, hogy folyamatosan foglalkozhatott szülőföldjével is. A pécsi múzeumban népszerűsítette a Drávaszög hagyományait, hazai csoportoknak mutathatta be kiállításaikat, és programokat hozott haza is.

De nemcsak néprajzosként, hanem vörösmartiként is szívesen látogatott és látogat haza, olyankor feleségével körbejárják a vidéket a Kopácsi-réttől Csúzáig és Kiskőszegig, de hacsak teheti, úgy intézi útjait, hogy a látogatások utolsó állomása szülőfaluja legyen.