Az 1956-os forradalom és szabadságharc mindössze húsz napig tartott, de eseményei sorsfordítónak bizonyultak. Egy kicsi, de elszánt nemzet harcolni kezdett a sztálinista-kommunista diktatúra és az orosz megszállás ellen. A forradalmat leverték, de nemzetközi hatása végső soron a Szovjetunió bukását okozta.
Október 23. piros betűs nemzeti ünnepeink közé tartozik. Ötvennyolc évvel ezelőtt ezen a napon budapesti diákok békés tüntetést szerveztek pontokba foglalt követeléseik megerősítésére és a lengyel szabadságmozgalom támogatására.
A békés demonstráció ellenséges reakciót váltott ki a kommunista pártvezetésből, s a fegyvertelen tömegre leadott sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé fajult, ami végül a kormány bukásához, a szovjet csapatok kivonulásához vezetett.
Október 30-án kezdődött a szovjet csapatok kivonulása, az országban mindenki bizakodó volt a jövővel kapcsolatban, de mivel a nemzetközi figyelem a szuezi válságra irányult, és az amerikaiak többé nem támogatták a magyar törekvéseket, a Szovjetunió szabad kezet kapott a magyar szabadság eltiprására. Az aránytalanul nagy túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott hősi szabadságharca így végül elbukott.
A csúzai Reppman Dékány Zsuzsannának személyes élményei is vannak a forradalommal kapcsolatban. 1956-ban tizenöt éves volt, az eszéki tanítóképző első osztályába járt. Családjában is téma volt a forradalom, melyről a Szabad Európa Rádiót hallgatva értesültek. A hétköznapokat Rétfaluban (ma Eszékhez tartozik) töltötte Gyurkovics tiszteleteséknél.
– Hétvégenként hazautaztam, így nem voltam ott az istentiszteleteken, de hallottam, hogy Gyurkovics tiszteletes egy alkalommal, hátat fordítva a gyülekezetnek, Magyarország felé emelte a kezét, úgy mondta az Ároni áldást (4 Mózes 6, 24-26). Az viszont személyes emlékként maradt meg bennem, hogy azokon a napokon, amikor Rétfaluban voltam, naponta hallgattuk a gránátok robbanását – mondta Zsuzsanna.
Legszemélyesebb élménye pedig egy kői disznótorból származik, ahol vendégül láttak két, Magyarországról menekült fiatalembert, akik a harcokról meséltek nekik. Az egyik közülük versbe is foglalta élményeit, melyből két sort Zsuzsanna megjegyzett: „Akad közöttünk egy-két Dobi is / Áruló latrok, népünk szemete…” Elmesélték azt is, hogy szinte fegyver nélkül kellett szembeszállniuk a túlerővel. Nem sokáig maradtak a vacsorán, tovább folytatták útjukat Eszékre, az ottani menekültközpontba, onnan pedig még tovább, valahova a nagyvilágba.
Október 23. piros betűs nemzeti ünnepeink közé tartozik. Ötvennyolc évvel ezelőtt ezen a napon budapesti diákok békés tüntetést szerveztek pontokba foglalt követeléseik megerősítésére és a lengyel szabadságmozgalom támogatására.
A békés demonstráció ellenséges reakciót váltott ki a kommunista pártvezetésből, s a fegyvertelen tömegre leadott sortűz következtében még aznap éjjel fegyveres felkeléssé fajult, ami végül a kormány bukásához, a szovjet csapatok kivonulásához vezetett.
Október 30-án kezdődött a szovjet csapatok kivonulása, az országban mindenki bizakodó volt a jövővel kapcsolatban, de mivel a nemzetközi figyelem a szuezi válságra irányult, és az amerikaiak többé nem támogatták a magyar törekvéseket, a Szovjetunió szabad kezet kapott a magyar szabadság eltiprására. Az aránytalanul nagy túlerővel szemben egyedül maradt ország több napon át folytatott hősi szabadságharca így végül elbukott.
A csúzai Reppman Dékány Zsuzsannának személyes élményei is vannak a forradalommal kapcsolatban. 1956-ban tizenöt éves volt, az eszéki tanítóképző első osztályába járt. Családjában is téma volt a forradalom, melyről a Szabad Európa Rádiót hallgatva értesültek. A hétköznapokat Rétfaluban (ma Eszékhez tartozik) töltötte Gyurkovics tiszteleteséknél.
– Hétvégenként hazautaztam, így nem voltam ott az istentiszteleteken, de hallottam, hogy Gyurkovics tiszteletes egy alkalommal, hátat fordítva a gyülekezetnek, Magyarország felé emelte a kezét, úgy mondta az Ároni áldást (4 Mózes 6, 24-26). Az viszont személyes emlékként maradt meg bennem, hogy azokon a napokon, amikor Rétfaluban voltam, naponta hallgattuk a gránátok robbanását – mondta Zsuzsanna.
Legszemélyesebb élménye pedig egy kői disznótorból származik, ahol vendégül láttak két, Magyarországról menekült fiatalembert, akik a harcokról meséltek nekik. Az egyik közülük versbe is foglalta élményeit, melyből két sort Zsuzsanna megjegyzett: „Akad közöttünk egy-két Dobi is / Áruló latrok, népünk szemete…” Elmesélték azt is, hogy szinte fegyver nélkül kellett szembeszállniuk a túlerővel. Nem sokáig maradtak a vacsorán, tovább folytatták útjukat Eszékre, az ottani menekültközpontba, onnan pedig még tovább, valahova a nagyvilágba.
Jugoszláviában 20 ezren leltek menedékre
A forradalom következményeként kb. negyedmillióan hagyták el Magyarországot. Az Ausztria és Jugoszlávia felé való menekülést az tette lehetővé, hogy az 1940-es évek végétől a két hosszú határszakaszon kiépített műszaki zárat (aknamezők, drótakadályok, őrtornyok, figyelő-berendezések) 1956 nyarán a magyar kormány túlnyomórészt felszámolta. Ráadásul a forradalom alatt a határőrizet szétzilálódott, s a határ lényegében őrizetlen maradt, nyugaton egészen 1956. december közepéig-végéig, délen még 1957 első heteiben is. Így Ausztria felé körülbelül 175 ezren, Jugoszlávia irányában pedig csaknem 20 ezren hagyták el Magyarországot.
A 20 ezer menekültből körülbelül hatszázan maradtak itt, a legtöbben viszont „ugródeszkaként” használták az országot, innen utaztak tovább valamelyik nyugat-európai országba vagy a tengerentúlra.
Andócsi János történelemtanár elmondta, az akkori kommunista Jugoszlávia nem akart konfliktusba keveredni a nagyhatalommal, és attól is tartott, hogy a lázadás hangulata átterjed ide is a szomszédos országból; a horvátországi magyarok szimpátiával tekintettek a forradalomra.
– 1956-ban az itt élő magyarok készségesen segítették a menekülteket, s ez nem is maradt viszonzatlanul, ugyanis néhány évtizeddel később Magyarországon biztosítottak menedéket az 1991-ben és az azt követő néhány évben a szerb agresszió elől menekülők számára – nyilatkozta Andócsi.
A történelemórákon mindig kihangsúlyozza, a forradalom egyetemes magyar ügy volt, hogy tanítványai még inkább a magukénak érezzék 1956 szellemét és céljait.
– A mai fiatalok már természetes dolognak veszik a szabadságot. Az óráimon azt próbálom megértetni velük, hogy ez nem volt mindig így, valamikor harcolni kellett érte, és sokan az életüket adták a szabadságért, hogy az elkövetkező generációknak jobb legyen – mondta a tanár.
Az 56-os forradalmat leverték, résztvevőit pedig tömegesen bebörtönözték, sokukat kivégezték, de nemzetközi hatása olyan erős volt, hogy végső soron a Szovjetunió és az egész keleti blokk válságát és bukását okozta.
Hordósi Dániel, a budapesti Corvinus Egyetem hallgatója is megosztotta velünk gondolatait. Elmondta, az 56-os forradalom – oly sok más, a nemzetünket érintő tragikus eseményhez hasonlóan – azt az üzenetet „palackpostázza” nekünk, horvátországi magyaroknak is, hogy bizony voltak már sokkal kétségbeejtőbb időszakok is történelmünkben, de elődeink tetteinek és hitének köszönhetően ezeken sikerült túljutni.
– Az 56-os hősök napokig küzdöttek a többszörös túlerővel szemben, még akkor is, amikor már biztos volt a vereség. Ez jó példa nekünk, határon túli magyaroknak, hogy legyen akármilyen nehéz is a helyzetünk, nem szabad feladnunk, és meg kell maradnunk magyarnak szülőföldünkön, mert csak így maradhat fenn e parányi nemzetrész. Az 56-os hősök akkoriban kivívták az egész világ tiszteletét, hiszen mi, magyarok lázadtunk fel először a szovjet kommunista elnyomórendszer ellen. Most, békeidőben már egészen más problémákkal kell szembenéznünk, és ezeket csakis összefogással és kitartással küzdhetjük le – mondta Dániel.
Az összefogást és kitartást pedig erősítheti, ha október 23-án együtt emlékezünk közös múltunkra, és átérezzük, milyen nagy dolog is a szabadság.
{fcomments}
