A húsvét közeledtével sokakban felmerül a kérdés: mit jelentett valójában ez az ünnep elődeink számára, és mennyi maradt meg mindebből napjainkra? Burján István, a pécsi Néprajzi Múzeum főmuzeológusa szerint a húsvét egy mély jelentéstartalmú időszak, amely egyszerre gyökerezik a keresztény hitben és a népi hagyományokban.
A régi falusi világban a húsvét nemcsak a nagyhétről szólt, nemcsak a húsvétvasárnapról, amikor a nagyböjt után „húst vehetünk” magunkhoz, hanem a három vasárnap, a virágvasárnap, a húsvétvasárnap és a fehérvasárnap alkotta egész ünnepkörhöz élő hagyomány kapcsolódott.
Ezt megelőzte a negyvennapos böjt, amely nemcsak az étkezésben jelentett szigorú korlátozásokat, hanem a hétköznapok teljes ritmusát meghatározta: a húsfogyasztás mellett például a zajos táncmulatságok is tiltottak voltak. Az emberek testben és lélekben is az ünnepre készültek.
A böjt ugyanakkor nem pusztán lemondás volt, hanem tudatos felkészülés: a közösség és az egyén is igyekezett megtisztulni, elcsendesedni, hogy méltóképpen élhesse meg a feltámadás örömét.
A virágvasárnap a bevonulás örömét idézi: Jézus jeruzsálemi érkezését, amikor a tömeg pálmaágakkal és hozsannával köszöntötte. A történet nagycsütörtökön, Júdás árulásával vesz fordulatot.
– A néphagyomány ezt a napot „zöld csütörtöknek” nevezi. Ilyenkor régen zöld növényeket, például sóskát vagy csalánt ettek, és még az állatoknak is zöld színű takarmányt adtak – mondja Burján István.
A legszigorúbb böjti nap a nagypéntek, amikor nemcsak a húsról mondtak le, de sok helyen még tüzet sem gyújtottak és a földet sem bolygatták. E napon különleges szokások is éltek: ekkor sütötték a bodag nevű egyszerű, kovásztalan (lepény)kenyeret, amely például mágikus szerepet kapott, a vízbe fulladtak keresésére használták.
A lányok nagypénteken varázslási szándékkal mosták meg az arcukat, hogy álmukban meglássák jövendőbelijüket. A gazdák állataikat fürösztötték, hogy egészségesek legyenek és a termékenységet biztosítsák.
A húsvétvasárnap már az örömé és az újjászületésé. Ekkor került sor az ételszentelésre is: a gondosan összeállított kosárba sonka, tojás, kalács, torma és bor vagy pálinka került, amelyet a templomban megáldottak.
– A gazdaasszonyok ezután igyekeztek minél hamarabb hazavinni a megszentelt ételt, de nem a mohóság, hanem a szorgalom jeleként. Úgy tartották, aki serény ezen a napon, az egész évben szorgalmas lesz – tudtuk meg a néprajzkutatótól.
Az ünnep legfontosabb szimbóluma: a tojás
A húsvéti hímes tojás először is az életet jelképezi, de ajándékként is fontos szerepe volt és van, a festés pedig maga a csomagolás. A díszes tojás régen fontos üzenetet hordozott.
– A nagylány, akit meglocsolt a szíve választottja, biztos, hogy piros tojást adott szerelmének, amelyiken a hagyomány szerint kakastaréj volt. Míg például egy másik legényt valamilyen más mintával díszített tojással ajándékozott meg, kifejezve, hogy van már neki udvarlója – mondja Burján.
– Bibliai üzenete szerint – folytatja – a tojás héja az Ószövetséget, míg a tojás belseje az Újszövetséget szimbolizálja. A piros szín a piros vérre utal, Jézus kötelékére, míg belül a fehér szín a szenvedés jele. A néphagyomány e köré is nagyon szép történetet kerekít, azt mondja: azért festünk piros tojást, mert valamikor, amikor az Úrjézust keresztre feszítették, egy asszony tojásokat gyűjtött a kötényébe a csibésólban. Meghallotta, hogy Jézust keresztre feszítik, erre kötényében a tojásokkal a keresztfa alá sietett imádkozni. És ahogy imádkozott, egy csepp vér lehullott, ráesett egy tojásra, amitől az piros lett.
A locsolkodás pajzánul játékos szokása
A húsvéti locsolkodás hagyománya is bibliai történetekre vezethető vissza. Amikor a siratóasszonyok elmentek a szent sírhoz, hogy megnézzék Jézus Krisztus sebeit, a katonák vízzel öntötték le és elzavarták őket.
– A locsolkodás hagyománya valójában mindig is jelen volt, de nem a mai formában, nem napjaink népviseletben, nagyközönség előtt bemutatott húsvéti folklórjára kell gondolni. Eleinknél ez úgy festett, hogy jöttek a fiatalemberek, odamentek a családi házhoz és megkérdezték, szabad-e locsolni? Ha azt mondta, hogy szabad, akkor a legények bementek, a nagylányt karonfogva kivezették az udvarra, ahol a szíve választottja egy vödör vízzel leöntötte. De hogyan öntötte le? Az első vödör víz a fejét, a haját érte, ami a nő legszebb ékessége. Ráöntötték az arcra, mert a fehérnépnek pirospozsgásnak kell lennie. A következő vödör víz a mellét érte, ami az élet táplálását szimbolizálja. Az utolsó vödör pedig az altestre ment, ami pedig az életadás szimbóluma – avat be Burján István a szépséget, egészséget és termékenységet támogató hagyomány mélységeibe.
Régen nemcsak a fiatal lányokat, hanem a ház asszonyait is meglocsolták, hiszen a frissesség és az erő mindenkinek kijárt.
A különböző tájak sajátos hagyományokat is őriztek. Vidékünkön például a megszentelt tojást a földbe tették, hogy termékennyé tegyék, vagy a ház védelmében használták. Más közösségek a temetőbe vitték a tojást, ezzel is kapcsolatot teremtve az élők és a holtak világa között. A magyar és a délszláv hagyományok sokszor egymás mellett éltek, kölcsönösen hatva egymásra.
Napjainkra sok szokás átalakult vagy eltűnt. A böjt már kevésbé szigorú, és a régi hiedelmek is háttérbe szorultak. Mégis, a húsvét lényege – az újjászületés, a megtisztulás és az élet ünnepe – tovább él. A sonka, a tojás és a locsolkodás mögött ma is ott rejtőzik egy gazdag kulturális örökség, amely összeköti a jelent a múlttal, és emlékeztet arra, hogy az ünnep igazi értelme nemcsak a külsőségekben, hanem a közösségben és a hitben rejlik.
