Több mint harminc év telt el Szentlászló ostroma óta, s még mindig vannak olyan magyar nemzetiségű katonák és civilek is, akiknek nem találták meg a földi maradványait.
A horvát honvédő háború számunkra, horvátországi magyarok számára egyik legsötétebb fejezete Szentlászló ostroma volt. Több mint harminc év telt el azóta, hogy 1991. szeptember 4-én hajnalban a szerb erők – köztük Arkan csetnikjei, az ún. jugoszláv hadsereg egységei és tartalékos katonák – betörtek a faluba Vrbik-Palača felől. A falu védői közül négy személynek nyoma veszett, Kuprešak Vladimir, Albert József, Kovács István és Ember István sorsáról ma sem tudnak semmit a hozzátartozók.
Azok a védők, akiknek sikerült kijönniük a faluból, azt mondták, hogy társaikat fogva tartják. Megpróbálták elérni, hogy a szerb katonák holttestére cseréljék ki a fogva tartott védőket, erre azonban nem került sor. Állítólag a holttestek átadása három tenjei nő szabadságát hozta el.
– Az ostrom negyedik napján már nem volt mivel védekeznünk, és aznap tíz emberünket veszítettük el. Ekkor kiadtam az utasítást a falu elhagyására. Ott akkor még mindig több civil rejtőzött a pincékben, többségüket kimenekítették a faluból, de hatuknak nyoma veszett, valamennyien magyar nemzetiségűek – nyilatkozta lapunknak Kocsis László, a szentlászlói honvédek parancsnoka, aki a Szentlászló 152 című könyvében részletesen visszaemlékezik a falu 152 napig tartó ostromára.
Az illetékes minisztérium szervei azóta is kutatnak az eltűntek után, ám az évek során beérkezett információk nem vezettek eredményre. Sok hozzátartozó saját erejéből próbálta megtalálni szeretteit, volt, aki a házát is eladta, hogy fedezze a kutatás költségeit, de egyik nyomozás sem hozott valódi áttörést.
Az idő múlásával a hozzátartozók is egyre kevesebben vannak, sokan úgy hunytak el, hogy sosem tudták meg, mi történt szerettükkel. Ferenc László, az egyik hozzátartozó így nyilatkozott:
– Nekem az unokatestvérem volt a négy katona közül az egyik, valamennyien jó barátok és jó focisták voltak. Emlékükre minden évben emlék labdarúgótornát rendezünk. Hollétükre soha nem derült fény. Legtöbbjüket már nincs is, aki keresse. Ha van is ugyan fejfa, ahol megemlékezhetünk róluk, de holttestük nem nyugszik az ottani földben, üres hely fölött hajtunk fejet. Nehéz teher ezzel a tudattal leélni egy életet – nyilatkozta lapunknak Ferenc László.
A futballtornán kívül a falu elestének napjáról (november 24.) rendszeresen megemlékeznek a szentlászlóiak, és ma már a Honvédők Múzeuma is őrzi az emlékeket, egyik falán az elesett és eltűnt katonai és civil áldozatok nevei szerepelnek.
– Én a testvéremet veszítettem el a háborúban. Ő az utolsó csatákban esett el, november 23-án, sohasem temethettük el. Együtt érzek azokkal, akik csupán egy emlékmű fölött gyászolva élték le az életüket – mondja Kelemen Dezső, aki kiskorúként csatlakozott a horvát hadsereg szentlászlói századához.
Országos szinten körülbelül 1800 eltűnt személyt tartanak nyilván, közülük eddig mindössze 300-at találtak meg – szinte kivétel nélkül Vukovár térségéből. A szentlászlói hősök, eltűnt katonák és civilek története azonban továbbra is nyitott sebként él a közösség emlékezetében – és mindaddig nem is hegedhet be, amíg a családok nem kaphatnak választ a kérdésre: mi történt a szeretteikkel?
