A székesfehérvári Džunić család a délszláv háború (1991) alatt költözött Magyarországra, és a háború lezárultával sem kívánkozott vissza szülőhazájába. Džunićék itt gyökereztek meg, a családfő itt épített ki karriert, lányuk itt cseperedett fel, és mára már otthonuknak is Magyarországot tekintik.
A kilencvenes évek háborúja előtt, a kor szelleméhez hűen, az emberek testvériségben és egységben éltek. Nem számított, hogy ki milyen nemzetiségű, milyen vallású, vagy hogy az ország mely részéről jött, mindenki egyenlőnek számított. A kulturális különbségek nem érdekelték a Džunić házaspárt sem, ezt legfőképpen az bizonyítja, hogy a családfő, Branislav dél-szerbiai szerb, míg a felesége, Zora boszniai horvát, és ennek ellenére is már hosszú évek óta harmonikus házasságban élnek.
A kikosarazott kosaras
Džunić Branislav egész életében a kosárlabdának élt, sikert sikerre halmozott, és egyre feljebb lépett a sportbeli ranglétrán. Hanem a kilencvenes évek elején, amikor már majdnem karrierje csúcsára ért, kitört a délszláv háború. Bane akkor Splitben kapott ajánlatot, de közbeszólt a politika, tudomására adták, hogy mivel szerb, mégsem látják szívesen. Ekkor döntött úgy a Džunić család, hogy elhagyja az országot, ahogyan azt akkoriban sok rokonuk, barátjuk is tette. Džunićék sokat töprengetek rajta, hova tovább, végül a választásuk ’93-ban Magyarországra esett, mégpedig a zalaegerszegi kosárlabdacsapat jóbvoltából, amely szerződtette Banét. Kislányuk, Anna Mária már itt született 1994-ben. Bane végül vérbeli magyarországi élsportoló lett, számos bajnoki címmel maga mögött. Mégis arra a legbüszkébb, hogy a magyar válogatottban is játszhatott. 2005-ös visszavonulása után sem mondott le a sportról, jelenleg is edzőként dolgozik, csapatával, az Alba Székesfehérvárral sikert sikerre halmoz, sőt két éven keresztül a magyar válogatottat is ő vezette.
A Džunić család egyetlen sarja, Anna Mária már Magyarországon született és nevelkedett fel. Itt járt óvodába és iskolába is, ezért – szüleivel ellentétben – neki a magyar nyelv sem okoz már gondot.
– Kiskoromban a szüleim csak szerbül-horvátul beszéltek hozzám, ezért értelemszerűen sokáig nem tudtam egy mukkot sem magyarul. Az óvodában kénytelen voltam megtanulni, hiszen körülöttem mindenki magyarul beszélt. Szerintem mára már jobban beszélek magyarul, mint saját anyanyelvemen, sőt már ott tartok, hogy ha megkérdezi tőlem bárki is, milyen nemzetiségű vagyok, habozás nélkül magyarnak vallom magamat, hiszen itt nőttem fel, és ez az én hazám – mondja Anna Mária. – A családunkban a sportnak nagy hagyománya van, ezért természetesen én is sportolok, de, bármilyen meglepő, nem kosárlabdázom, hanem röplabdázom. Gyakran, amikor nehéz helyzetbe kerül a csapat egy meccsen, eszembe jut, hogy édesapám is milyen nehéz helyzetben volt annak idején, és mégis volt benne elég kitartás, olyankor büszkeség tölt el, és van erőm folytatni, akármilyen nehéz is az adott helyzet – meséli Anna, aki azt is elárulta, hogy édesapját tekinti a példaképének.
A sors fintora folytán Anna élete legnagyobb meccsén történetesen éppen apja szülőföldjén, Szerbiában lépett fel, amikor is a magyar női junior röplabda-válogatott tagjaként az ott rendezett Európa-bajnokságon játszottak.
– Nagyon jó érzés volt a magyar válogatott tagjaként játszani az Eb-n, főleg úgy, hogy a lelátón szinte a teljes rokonság ott volt, és biztatta a csapatot – meséli Anna.
Otthon is átélik a verseny hangulatát
Džunićéknál a fontosabb sportesemények alkalmával általában forr a levegő, főleg olyankor, amikor magyar–szerb mérkőzésekről van szó. Ilyen alkalmakkor ugyanis Bane magától értetődően a szerb csapatank drukkol, míg Anna a magyaroknak. Ilyenkor általában Zora az aki lecsendesíti a kedélyeket. Ha pedig a szerbek és a horvátok játszanak egymás ellen, akkor Annára hárul a békebíró szerepe, amire persze általában csak a mérkőzés taratama alatt van szükség.
Noha lassan már 20 éve Magyarországon élnek, Džunićék megőrizték szokásaik egy részét, legjobban a „slava” családi ünnepéhez ragaszkodnak, minden év december 19-én tartják meg. Meghívják rá a szomszédaikat, barátaikat is, hogy velük is megismertessék kultúrájuk e vonását. Zora, a család háziasszonya ilyenkor igyekszik legjobb tudásának megfelelően minél finomabb étkeket varázsolni az asztalra.
Amikor megkérdezik Džunićékat, megbánták-e, hogy elhagyták otthonukat és Magyarországra költöztek, válaszuk egyértelmű nem. Azt mondják, ha akartak volna, azóta már számtalanszor visszaköltözhettek volna, de ma már Magyarországot tekintik otthonuknak.
{fcomments}
