Irma elmélázva üldögél kedvenc karosszékében, és azon tűnődik, hogy milyen gyorsan telik az idő. Mintha csak tegnap lett volna fiatal, amikor is készen állt a felnőttkor elkezdésére. Hova tűntek az évek?
Emlékszik minden reményre, álomra, a terveire. Azelőtt, ha ránézett az idős emberekre, arra gondolt, milyen sok időbe telik majd, hogy eljusson oda, ahol ők vannak. Eszébe sem jutott, hogy ő is olyan lesz, mint ők. Persze hálát ad a sorsnak, hogy megérte, sokan jóval korábban távoznak az élők sorából. A barátai közül is sokan elmentek, akik maradtak, mind megőszültek, és elég nehezen mozognak. Már egy zuhanyzás is nehezére esik, és a délutáni szundikálás nemcsak élvezet, hanem szükséglet is lett. Az olvasás, a tévénézés sem olyan szórakoztató már. Irma egyedül maradt. A férje már rég meghalt, a gyerekek ritkán jönnek. De örül a napkeltének, a nyíló virágainak és minden apró csodának.
Minden napja ugyanolyan, de mégsem unatkozik. Szeret élni, már csak azért is, hogy a rengeteg emléket fel tudja dolgozni, mindent újra át akarna élni gondolatban – olyan jó emlékezni az ifjúságára, a szerelemre, a nyári élményekre. Dédelgetve, féltve őrzi őket, és ez boldoggá teszi. Nem tudja, mint ahogy senki sem, hogy meddig élvezheti még a földi létet, csak azt, hogy mindent meg kell becsülni. Az élet tényleg egy ajándék.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
