Mária 37 éves volt, és egy olyan férfiba lett szerelmes, aki már túl volt egy házasságon, és volt két felnőtt gyereke. Nem vágyott újabb házasságra, sem arra, hogy újból apa legyen.
Máriának pedig, mint a legtöbb nőnek, az volt az álma, hogy fehér ruhás menyasszony legyen, családot alapítson, és hogy anya legyen. Péter viszont a szerelmi kapcsolaton kívül semmi másra nem volt hajlandó. Legalább őszinte volt.
Az anyák napja csak újabb könnyeket csalt a szemébe.
Két évvel később Péterrel abban állapodott meg, hogyha véletlenül terhes maradna, akkor az csak az ő problémája lesz, és őt terheli majd a gyerekkel kapcsolatos összes költség. Gyakorlatilag azt vállalta, hogy egyedülálló anya lesz. Péter vonakodott ugyan, de azért rábólintott. Látta, hogy Máriának ez mennyire fontos, és szerette volna, hogy boldog legyen. Egyébként meg biztos volt benne, hogy nem jön össze a baba. Ám tévedett, Mária terhes maradt.
Nem laktak messze egymástól, de nem egy háztartásban éltek. Kissé furcsa volt ez a felállás, de mindkettőjüknek így felelt meg. Szerették egymást, és ez volt a legfontosabb.
Mária a kisfia megszületése után nagyon jól érezte magát, önbizalma, önbecsülése megerősödött. Hitte, hogy egyedül is boldogulni fog. Nem tagadta, hogy ráférne egy ölelés, egy kiadós alvás. De mindezt ellensúlyozni tudták az „először az életben” alkalmak, az első lépések, az első szavak. Boldog volt, gyermeke kitöltötte az életét. Nem is nagyon vágyott társra.
Elég ritkán, de Péter azért látogatta őket, de a gyönyörű kisfia sem ösztönözte arra, hogy életmódot váltson. Mária számára pedig az anyaság érzése minden mást háttérbe szorított.
Az ő gyermeke csak az ő felelőssége, a boldogság pedig az ő boldogsága – nem is vágyott arra, hogy ez másképp legyen.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
