Márta az asztalnál ülve rakosgatja a számlákat. A kötelező kiadások nagyon megterhelték a családi költségvetésüket. Azt viszont elégedetten nyugtázza, hogy végre kifizették a hitelüket.
Eddigi életük csak arról szólt, hogy a gyerekeknek meglegyen mindenük. Iskoláztatásuk is sok pénzbe került, de most fellélegezhetnek, hiszen jó munkahelyet kaptak, és már csak látogatóba járnak haza. Alig várta, hogy a férje befejezze a délutáni pihenőjét, hogy megoszthassa vele az anyagi helyzetükkel kapcsolatos kedvező hírt. János azonban közömbösen vette ezt tudomásul, mert neki még akkor is el kell járnia dolgozni, még nem érte el a nyugdíjkorhatárt. Közben meg nem tudta elfogadni az öregedést.
Márta azzal állt elő, hogy a következő hétvégét egy wellness-szállodában fogják tölteni. János nem volt elragadtatva az ötlettől, felesleges kiadásnak tartotta. Márta viszont nem tágított, hiszen soha nem voltak nyaralni. Örültek, ha a gyerekek osztálykirándulását be tudták fizetni. A nagymamánál töltötték a nyarat, ők pedig soha sehová nem jutottak el.
– Csak három napról lenne szó – mondta férjének –, ennyit már megengedhetünk magunknak.
János még valamit mondott, de azért rábólintott.
Márta gondosan bepakolta a szükséges dolgokat. Igaz, kicsit gondban volt a fürdőruhákkal, de mégis előkotorta a szekrény aljából a rég nem használt holmikat. Vonattal utaztak, de János számára ez is kényelmetlen volt. Olyan érzése volt, hogy soha nem érnek oda, pedig 150-200 kilométert kellett csak utazniuk.
A gyönyörű szálloda sem hozta meg János kedvét. – Minek ez a fényűzés? – méltatlankodott.
Márta élvezettel csomagolt ki a szobában, és sürgette férjét, hogy igyekezzen, mert lekésik a vacsorát.
János legalább félórát „tanulmányozta” az étlapot. Mindent drágállt, végül egy marhapörköltet rendelt. Márta egy kicsit szégyellte magát, és férje viselkedése olyan érzést keltett benne, hogy ők mégsem idevalók.
Az esti séta is elmaradt, mert János olyan fáradt volt, hogy mindjárt elaludt, ahogy letette a fejét.
Másnap a medencékhez mentek. Az is kész cirkusz lett: János csak megmártózott – neki ebből elege van. Nem akart „lubickolni” a sok idős ember között, pedig már ő is lassan közéjük tartozott. Márta igyekezett kihasználni és élvezni minden pillanatot, de János szorongása őrá is átragadt.
A harmadik nap már kicsit nyugodtabban telt, talán az volt János fejében, hogy na, ezt a kicsit még kibírom…
Márta próbálta Jánost is jobb kedvre deríteni. Nem sikerült, mint ahogy az egész hétvégi kirándulásuk sem. Csalódottan vették tudomásul, hogy ők már lekéstek az ilyen és hasonló, számukra luxusnak számító kikapcsolódásról is. Egész életük csak a gyerekekről és a munkáról szólt. Elszoktak attól, hogy saját maguknak is teremtsenek néhány szép órát, pedig megérdemelték volna.
Szótlanul utaztak haza, és talán az motoszkált a fejükben, hogy így is lehetett volna élni. De mit tehettek volna, beletörődve léptek vissza a szürke hétköznapokba.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
