Amikor Edit húszéves korában hozzáment élete szerelméhez, alig hitte el, hogy valóra vált a vágya. Mindig is együtt akart élni álmai férfijával, de arra nem számított, hogy boldogsága rövid életű lesz.
Egy évvel az esküvő után született meg kisfiuk, Karcsi. Keményen dolgoztak, hogy mindene meglegyen. De borzalmas tragédia történt: a kórházból telefonáltak, hogy élete szerelme halálos balesetet szenvedett.
– Nagyon sajnáljuk, de nem tudtuk megmenteni a férjét – mondták neki az orvosok néhány órával később.
Edit zokogott. Majdnem teljesen összeomlott.
Karcsiról féltő szeretettel gondoskodott, de el is kényeztette. Kamaszfia számára azonban bizonyos korlátokat próbált felállítani. És örült, hogy fia nem távolodott el tőle ebben a nehéz életkorban sem. Ez azonban nem mindig maradt így. A tinédzser kezdte megunni anyja amiatti aggodalmait, hogy túl sok időt tölt a barátaival. Elkezdett vitatkozni vele, próbálta meggyőzni, hogy engedje többet játszani, de nem járt sikerrel. Emiatt hazudozni kezdett, és nálánál idősebb fiúkkal barátkozott. Erről az anyja nem tudott. Egy nap fogta magát, és elment megnézni a focizó fiúkat. Karcsi és csapattársai éppen pihentek, a füvön ültek, amikor meglátta, hogy az édesanyja egy pitével a kezében siet felé. Ekkor Karcsi azt kívánta, bárcsak meghasadna a föld és elnyelné az anyját.
Otthon aztán anyja szemére vetette, hogy mindig kellemetlen helyzetbe hozza a barátai előtt, amiből neki elege van. – Jobb lenne nélküled! – vágta oda az anyja arcába kíméletlenül.
Editnek ez nagyon fájt, de másnap reggel már nem volt reggeli az asztalon, nem volt kikészítve a fia ruhája. Karcsi elképzelni sem tudta, hol lehet az anyja, de elment az iskolába. Másnap a hűtő kiürült – nem volt mit enni, és a szennyesből válogatott magának ruhadarabokat.
Nem hitte el, hogy anyja szó nélkül otthagyta – vagy talán mégsem? Szomorúan indult el gyalog az iskolába, zsebpénz nélkül. Aznap este a barátai közölték vele, hogy fölugranának hozzá, hiszen olyan jó anyukája van, mindig törődik vele, finom süteményeket süt… – Büszke lehetsz anyukádra! – mondták a barátai. Karcsi szemei könnybe lábadtak – rádöbbent, hogy milyen goromba is volt az édesanyjával.
Szomorúan baktatott haza. Az anyja az ajtóban állt, és Karcsi sírva borult a nyakába. – Szeretlek, anya! Nem tudok nélküled élni! – szipogta.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
