Feri ötéves volt, amikor elvesztette a szüleit. A még fiatalnak mondható özvegy nagymamája fogadta örökbe. Mindjárt nyugdíjaztatta magát, hogy életét az unokája felnevelésének szentelje.
Csodálatos gyermekkora lett Ferinek, számára a mamája lett az anyák mintaképe. Soha nem érezte hiányát a szülőknek, mindent megkapott, amit a kortársai is.
Sok szeretetben, törődésben volt része iskoláskorában is. Lelki és anyagi biztonságban érezte magát – így került egyetemre is. Ott ismerkedett meg leendő feleségével, akivel a tanulmányok befejezése után össze is házasodtak. A nagymama örömmel szemlélte a fiatalok boldogságát. Igaz, most magára maradt. Feriék családja pedig hamarosan két gyerekkel is szaporodott.
A mama nem volt magányos, mert míg erejéből futotta, „unokázott” is, egészen az óvodás korukig. Nemsokára azonban az egészsége romlani kezdett, ráadásul demenciától is szenvedett.
Feri szomorúan figyelte a mama leépülését, és kénytelen volt egy otthonban elhelyezni.
Naponta látogatta, de amikor már nem is ismerte fel őt, nem tudta elhinni, hogy a sors annyira kegyetlen lett épp ahhoz, aki az életét áldozta neki.
Felesége gyakran mondta, hogy nincs értelme bejárni a mamához. De Feri hajthatatlan volt. Ha a mama nem is tudja, ő azért rendszeresen bejár megetetni, megitatni. Amikor a mama üres tekintettel néha megsimogatta kezét, érezte, hogy lélekben együtt vannak.
Néhány nappal karácsony előtt váratlanul felhívták az otthonból, és azt mondták neki, hogy a nagymamája állapota rohamosan romlik. Az orvosok megállapították, hogy valószínűleg már csak napjai lehetnek hátra. A tragikus hír hallatán Feri rohant az otthonba.
Karácsony este lett. A család az asztal körül ülve nézte a villogó karácsonyfát. A gyerekek, az anyósék örvendezve bontogatták az ajándékokat. Feri csöndben figyelte a vidám társaságot. De aztán megakadt a szeme az egyik égőn, amely éppen kialudt. Felugrott az asztaltól, és szó nélkül elrohant a mamához.
A félhomályos szobában a mama ránézett, ahogy belépett.
– Tudtam, hogy mellettem leszel – mondta értelmesen.
Rámosolygott, majd örökre lecsukta a szemét. Feri a kezeit fogva borult sírva a mama ágyára, aki nem halhatott meg Feri jelenléte nélkül.
Ott sírdogált az ágyánál, amíg ki nem vitték a szobából. Lelkében üresség támadt. Elveszítette azt, akit addig a legjobban szeretett. Neki lehetett hálás az életéért. Most lett igazán árva. Ahogy kilépett az otthonból, nem indult haza, magányosan sétált, mert ezt a karácsony éjszakát gondolatban a mamával akarta tölteni.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
