Sok az olyan idős ember, akik az öregek otthonában, a falnak fordulva várják a halált – és nem azért, mert képtelenek lábra állni, hanem mert a lelkük fáradt el. A magányuk miatt készségesen nyitnának neki ajtót, mert úgy érzik, „annak” legalább szüksége van rájuk…
Terike is egy volt közülük. Már nem érdekli, milyen ragyogóan süt a nap, és a madarak vidám csiripelése is hidegen hagyja.
Nem tudott már örülni semminek se. A szobatárshoz jöttek a gyerekek, sőt az unokák is. Ő is kapott egy-egy jó szót tőlük, és cukorkával is megkínálták.
Végtelennek tűntek azok az órák, amikor ébren volt, mert ilyenkor mindig szembesülnie kellett a szomorú valósággal: őt ma sem látogatta meg senki. Tudta, hogy a családja távol van, mégis abban reménykedett, hogy egyszer csak betoppannak majd hozzá.
Most is hallja lánya szavait, melyek megváltoztatták az életét. Írországban kaptak állásajánlatot. Nem utasították vissza, az egész család kivándorolt. A gyerekek már ott kezdtek iskolába járni. Meg kellett ragadniuk a lehetőséget, különben sosem juthattak volna egyről a kettőre.
Anyuka persze nem maradhatott egyedül, hiszen egyre több dologban szorult segítségre. Így jobb lesz neki az öregek otthonában. Már ki is nézték előre a helyet, ők a pluszköltségeket is állni fogják, a kinti fizetésből telik arra is.
– Ha így akarjátok, én nem fogok az utatokba állni – mondta. Ezt valóban így is gondolta. A világ minden kincséért sem akadályozta volna meg őket a boldogulásukban. Arra persze számított, hogy néha-néha azért majd meglátogatják, az otthonban pedig elfoglalja magát, így majd ellesz valahogy. Aztán teltek az évek, és valami meghalt benne.
Voltak ugyan istentiszteletek és néhány rendezvény is, de a napjuk jelentős részét akkor is csupán semmittevéssel töltötték. Pedig milyen szívesen részt vett volna olyan foglalkozásokon, amelyek lekötik. Mert – mint hozzá hasonlóan sokan az intézetben – még nem volt olyan beteg és idős, hogy ágyhoz lett volna kötve. Ám annyira mégsem volt egészséges, hogy egyedül élhessen, így aztán rá volt utalva az otthon által nyújtott szolgáltatásokra.
Csakhogy azonkívül, hogy enni kaptak és rendszeresen adagolták számukra a gyógyszereket, semmi sem történt.
Most már nem érdekli semmi. Kialudt a fény a szeméből. Csak az ágya melletti kopott falat nézi, amikor arra vár, hogy hasson az altatója és álomba merüljön – abba a világba, ahol még fénnyel teli, csillogó szemekkel várta a holnapot.
A cikk az elektronikus média többféleségének és különbözőségének fejlesztéséről szóló Alap által került társfinanszírozásra.
