Egy igencsak szűk körű előadásnak adott otthont múlt szerdán a csúzai Artha közösségi hely. Talán nem is véletlen, hogy nem voltunk sokan, hiszen az előadás témája az önismeret volt, amiről noha egyre több szó esik, azért a legtöbben távolságtartók a témával kapcsolatban. Ennek különböző okai lehetnek: nem mindenkit foglalkoztatnak a személyiségfejlesztéssel kapcsolatos kérdések, esetleg félelemből nem nyitnak az új, ismeretlen téma felé, ami érthető is, hiszen nem mindenki szeret „alámerülni” lelke mélyének alsóbb bugyraiba, pláne csoportfoglalkozás keretében.
A szerdai előadás nem ilyen volt, nem került sor csoportos foglalkozásra. Akinek igénye volt rá, persze megoszthatta gondolatait a résztvevőkkel. Az előadó szerepét Molnár Mónika kolléganőnk vállalta, aki nemcsak riporter, nemcsak újságíró, hanem önismereti trénerként is a közösség segítségére van. Ebbéli hivatásáról, illetve saját önismereti fejlődésének útjáról már írtunk is korábban a Képesben, ahogy az általa – illetve a vállalkozás által, amelyben tevékenykedik – nyújtott személyiségfejlesztő képzésekről, tréningekről is.
Móni és Juhász Annamária, az Artha vezetője azt a célt tűzték ki e rendhagyó előadással, ami a korábbi interjúink célja is volt: közelebb hozni az önismeret fogalmát, a tréningek önfejlesztésben betöltött szerepét a befogadókhoz.
Ez pedig leginkább a személyes történetek megosztásával lehetséges. Móni is a saját életéből merített példákat osztotta meg hallgatóságával. Saját élményein keresztül közelítette meg azokat a kérdéseket, amelyekkel az önismeret foglalkozik: hogy kik vagyunk valójában, ha lehámozzuk magunkról a szerepeinket, hogy mik a céljaink az életben, és hogy az álmainkat hogyan fejleszthetjük célokká.
Elárulta, hogy azután találta meg saját „útját”, miután megválaszolta ezeket a kérdéseket, a saját utat pedig az jellemzi, hogy ő maga irányít, és nem a külső körülmények „rángatják végig” rajta.
Mesélt arról, hogy az önismereti tréningek segítségével kifejlesztette magában a döntés és a felelősségvállalás készségeit, és sajátította el a nemet mondás „nemesítő” képességét, amely önző magatartásnak tűnhet, de elengedhetetlen ahhoz, hogy megvédjük énhatárainkat. Ez ugyancsak a fejlődés feltétele, környezetünknek pedig úgy adhatunk többet, ha először magunkban teszünk rendet.
És mesélt arról is, hogy mindez csak úgy lehetséges, ha ki tudunk lépni a komfortzónánkból, abból a kényelmes burokból, ami biztonságot nyújt, és ahol mindenkinek megfelelünk, de amelyen belül maradva nem történik semmi, legalábbis nem fejlődünk. Attól pedig, hogy a személyiségfejlődés útjára lépjünk (hogy pl. elmenjünk egy önismereti tréningre), leginkább az tart vissza, hogy a komfortzóna után a félelemzóna következik. Márpedig abban az esetben, ha ki akarunk lépni jelenlegi – nem kielégítő – élethelyzetünkből, nincs más mód, mint hogy átússzuk a félelemzóna „krokodilokkal teli vizesárkát”, hogy átjussunk a következő szintekre, a tanulás, majd a fejlődés zónájába – osztotta meg velünk Móni a saját élettapasztalatából fakadó tanulságokat, mi pedig hallgattuk őt a vizesárkon innen vagy túl, vagy épp az árokból. Ki-ki a maga szintjén próbálta elraktározni magában az életszagú üzeneteket, hogy erőt merítsen belőle a következő fok megtételére azon a létrán, ami bennünk van, amiről Weöres Sándor így írt versében: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra”.
