A legtöbb ember életében van egy olyan múltbeli esemény, amit féltve őriz egész életén át. A múltra nem tehetünk lakatot, akárhogy befolyásolja is a jövőnket.
Emma élete alkonyán még mindig egy ifjúkori kapcsolata romjain kesergett. Tizennégy évesen lett szerelmes, akkor valójában nem is tudott mit kezdeni ezzel az ismeretlen érzéssel. Amikor befejezte a középiskolát, a sors mégis összehozta Jenővel. Két felejthetetlen évet töltöttek együtt egyetemista korukban. Emma azt hitte, soha nem ér véget ez a boldogság, de Jenő lezárta a kapcsolatot és új életet kezdett.
Emma ott maradt egyedül, és nem tudta felfogni, hogy miért is kellett ennek így történnie. Elkeseredésében bosszút forralt. Megpróbálta gyűlölni, de pár év múlva rájött, csinálhat bármit, mégis őt szereti. Próbálta elfogadni a lehetetlent: távolból szeretni valakit és közben tartalmas életet élni. Amikor megismerte Istvánt, tudta, hogy mást ő már nem tud szeretni, de mégis elfogadta házassági ajánlatát. Családot alapítottak, megszülettek a gyerekek. Csendes, nyugodt életet éltek. Soha nem volt köztük vita, de a szerelem sem lángolt, ugyanakkor a múltbeli érzelmek Emmát fogva tartották, ám nem törekedett arra, hogy elfelejtse Jenőt.
Élete célja gyermekei boldogságának a megteremtése lett, vagyis a jelen és a jövő. De érzelmileg a múltban ragadt. Persze érezte, hogy a jelenben a régi kapcsolat már biztosan nem úgy működne, mint fiatal korukban.
A múlt emléke szebbé tette a mindennapjait, és nem is akart ezen változtatni. Vágyakozott Jenő után, és a megélt, csodás pillanatokat lélekben újra és újra át akarta élni. De jó feleség volt, jó családanya, később boldog nagymama.
Öreg napjaiban is féltve őrzi a szerelmét, és még egy kicsit boldognak is érzi magát, ha rágondol élete legszebb időszakára, amiben csak ő van és Jenő.
