Feri 18 éves korában tudta meg, hogy annak idején örökbe fogadták. Nevelőszülei nagy szeretettel nevelték, de amikor eljött az idő, kötelességüknek tartották, hogy feltárják az igazságot.
A házuk előtt találtak rá, egy kartondobozban volt a csecsemő. A 15 évesen szülő édesanya üzenete a baba hasára kötve. Leírta keserves sorsát, és azt, hogy ilyen fiatalon nem tarthatja meg a gyermekét. Kérte a megtalálót, hogy nevelje fel.
Mindjárt a gyámhivatalba vitték, mert érezték, hogy az üzenet nekik szól, és örökbe fogadták. Ferike növekedett. Ők mindketten szőkék voltak, a kisfiúnak pedig fekete göndör haja volt. Olyan szeretetben nevelték, hogy még arról is lemondtak, hogy saját gyerekük legyen.
Feri fejében soha meg sem fordult, hogy örökbe fogadták. Nehezen dolgozta fel az igazságot.
Próbálta elfogadni, hogy nincs minden múltbéli dologra válasz. A vér szerinti anyjának el szerette volna mondani, hogy milyen düh és fájdalom van benne, és megkérdezni, hogy miért dobta el őt.
Feri imádta a szüleit, de megfogadta, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem találja a szülőanyját.
Aki közben szenvedett, de legalább tudta, hogy kié lett a kartondobozos gyerek.
Minden bátorságát összeszedve indult útnak a nem túl távoli városból. Odaért, és látta, hogy a fia és a nevelőszülei éppen az érettségi ünnepélyre indulnak. Követte őket. Elvegyült a tömegben, de nem vesztette szem elől a jóképű fiatalembert, akinek ő adott életet. Majd a bizonyítványosztáskor odafurakodott, és elsőként gratulált a meglepett fiúnak. „Az anyád vagyok…” – csak ezt tudta kinyögni, de aztán sírva összeölelkeztek. A vendégsereg állva tapsolta meg a nem mindennapi pillanatot.
Feri büszkén vezette anyját a szüleihez. Teljessé vált az élete, maradéktalanul boldog volt.
