Szentlászló – Kevés olyan kistelepülés van, ahol gyár működik. Az Eszék és Vinkovci városa közötti területet tekintve is egyedül Szentlászlóról lehet ezt elmondani. A Május 1. ruhagyárról van szó, 51 éve létezik, fénykorában közel hatszáz főt foglalkoztatott a faluból és környékéről. A 91-es háborúban a gyár is a falu sorsára jutott. Eszéken a menekültség körülményei között is sikerült megszervezni a működését, majd a békés reintegráció után a dolgozók maguk hozták rendbe a kifosztott, szétlőtt gyárat. Jelenleg 126-an dolgoznak, de kérdéses, hogy meddig, hiszen az ország textilipara a mélyponton van, a gazdasági válság a szentlászlói üzemet sem kerülte el. Ha a helyzetük nem oldódik meg hamarosan, 126 család egzisztenciája kerül veszélybe, de az egész településre és a környékre is hatással lesz a gyár bezárása.
A múlt
A vállalatot 1961-ben alapították, mint szabóműhely működött, húsz helyi lakost foglalkoztattak akkoriban. Pár évvel később megduplázódott az alkalmazottak száma, és a divatáru mellett megkezdték a munkaruhák gyártását is. Raktárt nyitottak Eszéken és a közeli Silašon, így 1990-ben már közel hatszáz embernek adtak munkát. A gyár modernizálására is nagy hangsúlyt fektettek, és a külföldi piacot is meghódították, divatos darabjaik német és osztrák boltokban is megvásárolhatók voltak. A kezdeti évi 2000 darabról 1990-ben már 473 ezer darabra nőtt a gyártott ruhák száma, eből 179 ezret külföldre szállítottak. Később már raktáruk volt Zágrábban, Splitben, Banja Lukában és Szarajevóban is, valamint két üzletük is működőtt, egyik helyben, a másik pedig Eszéken.
Az 1991-ben kirobbant háború végett vetett mindennek, a gyár a megszállt területen maradt. Az emberek menekülni kényszerültek otthonaikból, az eszéki óvárosban levő raktáruk is leégett, így egy ideig kénytelenek voltak a munkát szüneteltetni. De csak egy rövid időre, 28 alkalmazottal újraindult a termelés, először egy bérelt helyiségben, majd az egykori raktárépületüket hozták rendbe, 2000-ig dolgoztak itt, és már közel 100 alkalmazottal.
– Amíg a férjeink harcoltak, mi annak ellenére is dolgoztunk, hogy hónapokig nem kaptunk fizetést, mert abban reménykedtünk, hogy mielőbb hazatérhetünk, és újra otthon folytathatjuk a munkát, az életet – mondja Kovács Mária, a cég termelési vezetője.
Újra otthon
Az akaraterő akkor sem hiányzott ezekből az asszonyokból, amikor végre hazatérhettek, és az a kép sem riasztotta el, ami otthon fogadta őket.
Még házaik fel sem épültek, máris összefogtak, a dolgozók megvásárolták a gyár részvényeinek hetven százalékát, és hozzákezdtek az üzem épületének a felújításához, mert tudták, csak akkor lesz biztos munkájuk, ha azt megteremtik maguknak. Akkor nem is gondolták, hogy ez milyen nehéz lesz.
– A háborús károkat 3,5 millió euróra becsülték föl, ebből mi eddig egy centet sem láttunk. Az újrakezdés tehát nem volt zökkenőmentes, de hitelből sikerült gépeket, berendezést vásárolni. Több éven keresztül a Benetonnak dolgoztunk, hetven százalékban ők voltak a megrendelők, de közben persze a hadsereg és különböző cégek pályázataira is jelentkeztünk, így évek óta dolgozunk az INA-nak, a Belügyminisztériumnak, a védelmi minisztériumnak, de a külföldi piacról is volt és van megrendelésünk. A minőségi munka nálunk alapkövetelmény. Termelésünket úgy állítottuk be, hogy a divatruhák, munkaruhák mellett például fürdőruhákat is gyártunk. A mi munkánk értéke évek óta nem változott, és csak minimális profittal dolgozunk, de még így is drágák vagyunk a külföldi cégeknek, akik inkább Szerbiában, Tunéziában vagy másutt gyártatnak. Közben nekünk egyre többet kell fizetnünk a közüzemi szolgáltatásokért, és a forgalmi adót is megemelték. Az elmúlt hetekben ezért kénytelenek voltunk harminc alkalmazottnak felmondani, mert így is csak most tudtuk kifizetni a február havi munkabér második felét. És eleve minimálbérért dolgoznak az emberek. Ha 50 emberrel működünk tovább, nem tudunk a piaci versenyben talpon maradni, de szerintem az sem lehet megoldás, hogy 126-an holnaptól az állam terhére munkanélküliek leszünk. Ezt a helyzetet csakis az állam oldhatja meg – ecseteli a nehéz helyzetet Mária, miközben végigvezet az üzemrészlegeken.
Az épület alsó szintjén a szabás történik, majd az első emeletre megyünk, ahol varrógépek hosszú sorai mellett megfáradt asszonyok ülnek. A normát annak ellenére is teljesíteniük kell, és teljesítik is, hogy a járandóságukat késve kapják meg. Sokan közülük egyedülálló anyák, családfenntartók, de azoknak sem könnyű, akiknek a férje is dolgozik.
Nagyon kevés pénzből élnek
Gáspár Csilla hat éve dolgozik a varrodában, két kislánya van, a férje kőművesként szintén minimálbérért dolgozik, azt mondja, ők csak úgy tudják hónapról hónapra kihúzni, hogy az anyósáékkal laknak, így azok fizetik a rezsiket. Gyökemati Hajnalkának szintén dolgozik a férje, de mint mindenkinek, neki is vannak hitelei, amit bizony időben be kell fizetni. Három gyerekük van, és azt mondja, a legnehezebb pillanatok azok, amikor például meg kellene magyarázni a gyerekeknek, hogy miért nem tudnak nekik pénzt adni az iskolai kirándulásra. Kovács Mária szerint hasonló a többi dolgozó helyzete is. Ezen szeretnének mindenáron változtatni, azt mondja, minden egyes dolgozó fontos számukra, de az államnak kellene tennie valamit azért, hogy a hazai ipar ne menjen tönkre, hogy az emberek meg tudjanak élni a munkájukból.
A textilipari cégek zöme tőkehiánnyal küzd, és évről évre csökkenő haszonnal kell számolniuk. Így csak nagy erőfeszítések árán lehet talpon maradni ezen a területen. A szentlászlóiak igazságtalannak tartják, hogy az állami cégek segítséget kaptak a háború utáni újrakezdéshez, egy olyan vállalat viszont, amelyet saját dolgozói állítottak talpra, nem részesül támogatásban. Intenzíven kilincselnek a segítségért, a HMDK-t is felkeresték ez ügyben, minden követ megmozgatnak annak érdekében, hogy a fél évszázados üzem kapujára ne kerüljön végleg lakat.
