Mint oly sok régi, kedves dolog, a húsvéti locsolkodás szokása is kihalófélben van, egyre kevesebb faluban találkozhatunk vele.
Régen ez a nap a szórakozásról, a jókedvről, a gondok elfeledéséről szólt. A fiúk azon a napon már kora reggel befogták a lovakat, és vízzel teli vödrökkel megindultak a lányok házai felé. Annak céljából, hogy megöntözzék a virágszálakat (lányokat), hogy el ne száradjanak. A lányok persze nem örültek a hideg kútvíznek. Ezért elbújtak, bezárkóztak a házba. A fiúknak sokszor úgy kellett kicsalogatni, néha ölben kivinni a lányokat az udvarra. A locsoláshoz versek is járultak, ezzel próbáltak a fiúk enyhíteni a hideg víz okozta érzést, emellett kedveskedtek is vele a lányoknak. Ők pedig akármennyire is ellenkeztek, előbb-utóbb megkapták a nekik szánt vödör vizet, így tetőtől talpig vizesek lettek. A locsolásért cserébe egy-egy hímes tojás járt. Húsvét másnapján bált is rendeztek, főként ezért bosszantotta a lányokat annyira a locsolás. Ugyanis hajszárító akkor még nem volt, ezért a hosszú hajukat a kályhánál ülve kellett megszárítaniuk, hogy elmehessenek a bálba. Ez elég sok időt vett igénybe.
Mára ez az érdekes, egyértelműen magyar hagyománynak tekinthető szokás kezd kihalni. De azért még akadnak olyanok, akik nem sajnálják rá a napot, és elmennek locsolni. És csak ritkán a különböző illatos vizekkel, parfümökkel, nagy részük most is vödrökkel jár, és a versikék is megmaradtak. Igaz, már nem csupán szórakozás céljából, hanem azért, mert tudatosult bennünk, hogy ez egy igen szép hagyomány, és jó lenne megőrizni. Persze az is idetartozik, hogy szeretnek a lányoknak bosszúságot okozni, és úgy gondolják, hogy ez jó alkalom erre. Ma már ugyan hímes tojást nem kapnak a locsolásért, de a házaknál meg szokás őket kínálni borral vagy egyéb itallal, süteménnyel. Igaz, a lányok nem örülnek ennek a napnak. Vagy csak tagadják, és titokban élvezik? Szerintem szép emlékként él majd tovább minden lányban és fiúban az évek múlásával.
Ami a régi locsolkodást illeti, természetesen nem élhettem át személyesen, hiszen csak 17 éves vagyok, de a nagymamám sokat mesélt a lánykoráról, és én nagyon szívesen hallgattam. Mivel olyan jól tudott mesélni, lelki szemeimmel láttam az egészet, így úgy érezhettem, mintha én is részese lettem volna. Azt is hozzátette, hogy bosszúságot is okozott neki és barátnőinek is. Ám ennek ellenére érezni lehetett a szavaiból, hogy örömmel emlékezik vissza, és nem úgy, mint valamilyen kellemetlen élményre. Ezért is írtam az imént, hogy így lesznek (leszünk) ezzel majd a mai fiatalok is.
